27. fejezet
Az aranyos sátor első szintjén a
posztóval fedett ablakok mögött két szempár tekintett a távolodó forgószél
után. Egy kék és egy zöld. S mindkettő oly bájos, ártatlannak tűnő, s
legfőbbképp kívánatos, hogy a férfinépek mindkettőt kerülték, ha nem akartak
bajt maguknak. S jól tették.
A látvány miatti érzés, mely elfogta
a nőket egyszerre volt izgalmas, új, de olyannyira félelmetes is, hogy hasonlót
se nem láttak, se nem éreztek még soha. Tekintetük találkozott. Szavak nélkül
is értették már egymást. Hosszú és mély kapcsolat volt az övék, mit megannyi
titok övezett és tett elválaszthatatlanná.
Fiumé bólintott, majd szó nélkül
távozott. Tudta, sietnie kell, ha el akarja érni Eszkamot, ki szinte a
forgószél távolodásával együtt hagyta el a sátordombot.
-
Hozd el nekem őt! – Réka csak ennyit mondott,
majd a sátor belső lépcsője felé indult, hogy méltón fogadhassa urát annak új
szerzeményével.
A táltos papnő, ki medvebőr palástot
viselt, ugyanúgy mint férfitársai, fejére hajtotta a kikészített medve fejet, majd
kilépett az emeleti sátor külső falán épített lépcsősorhoz, s azon a helyen
távozott, hol az ágyasok közlekedtek. A külső lépcső is posztóval fedett. Az
ajtónállók kérdés nélkül, lehajtott fejjel,
szabad utat engedtek a távozó személynek.
28. fejezet
Eszkam remegve, aggódó tekintettel
nézett a lába előtt heverő apró gyermekre, ki nem is hasonlított már az előbbi,
kéken izzó, hatalmasnak tűnő valamire.
Agya vadul kattogott, ahogy a
szerteszét heverő emberi maradványokat nézte. Tudta, Attila hamarosan érkezik,
s a holtak rejtélye csak megborítaná a jelenlegi hadiállapothoz szükséges
egyensúlyt.
Tennie kell valamit. Tekintetével
túlélők után kutatott. A gyermek a lábába kapaszkodott, vadul szorította azt.
Így nem tehet semmit. Nem tud közlekedni a kapaszkodó Oguzzal, de nem is viheti
magával. Azt sem láthatja, amire most készül. Döntenie kell.
Ha meg akarja menteni a gyermeki
agyat, annak tudatát, akkor most kell cselekednie. Nincs sok ideje, ha
befolyásolni akarja Oguz emlékeit és védeni elméjét. Veszélyes, de nem tehet
mást. Időt kell nyernie.
Legugolt Oguz mellé, majd táskájából
egy üvegcsét vett elő. Mire most készült, azt eddig csak felnőtt harcosoknál
alkalmazta csata után, hogy annak rémségei ne akadályozzák őket éltükben. Az
abban lévő folyadékból mutató ujjára kent, melyet Oguz alsó ajkához érintett.
-
Ne félj Oguz. Ettől jobban leszel. Hagyd, hadd
tegyen a nyelvedre.
A gyermek engedelmeskedett. Az
édeskés íz, melyet érzett mindjárt elterelte a gondolatait, majd mintha
varázsütés érte volna, hirtelen emlékei vissza repítették a rétre, Pej hátára.
s csak vágtatott a mezőn. Izmai lassan elernyedtek. Már nem akart Eszkamba
kapaszkodni, csak száguldani a mezőn Pejjel.
29. fejezet
Fiumé gyönyörű arca még a medvebőr
palást alatt is vonzotta a katonák tekintetét, s szinte azonnal gyújtotta
lángra gondolataikat valami kellemesebb szórakozás után vágyva. Így történt ez
most is, s egy újonnan leigázott sereg magas rangú katonája állta útját a
táltos papnőnek.
Fiumét a hun seregből szinte mindenki
ismerte, s tudták szokásait. Többek mesélték már, hogy éjszakánként egy-egy
alkalommal meglepte a kíváló harcosokat, s szerelemet osztott kérdés és elvárás
nélkül. De esett már meg az is, hogy olykor ölt, ha kedve ellenére közelítettek
nemes szándékkal lágyékához arra nem érdemesek.
A katona daliás termetét mutatva
teljes valójában kihúzta magát, s erősen ragadta meg Fiumé jobb felkarját, majd
húzta magához, de nem jól tette. A papnő bal kezében villant egy penge, melyet
a borgőzös férfi lágyékához szorított, majd erősen felfelé húzta.
A penge hegye felszaladt a nadrág
első vonalán, majd ahogy felhasította a bőrt, vér serkent a helyén.
A katona elengedte a papnő felkarját,
majd kardot rántott, de már nem volt kire. A nő szemvillanás alatt eltűnt a
tömegben.
Fiumé rövidíteni akart az úton, mely
őt elválasztotta a forgószéltől, vagy legalábbis attól a helytől, ahol az
csitulni látszott. Ezért is választotta a harci sátrak között vezető kanyargós
utat, s vette bal kezébe pengéjét. Tudta, hogy a borgőzös katonák között nem
tud harc nélkül átkelni, de most ölni nem akart. Azzal sok vesződség jár.
Tempóján így nem sokat lassított, s egyetlen katona férfiassága bánta míg kiért
a poros hadiútra.
Úgy számolt, nem sok előnye lehet
Eszkamnak. Talán még eléri. Még erre emlékezett, miközben rohant, majd hirtelen
a földre vetette magát az út mellett úgy jobbra. A kék villanás aztán suhant el
felette, melyet még fél szemmel azelőtt látott, hogy egy hatalmas fa leszakadt
kisebb ága zuhant a fejére, majd minden
elsötétült körülötte.
30. fejezet
Eszkam elengedte az elernyedt testű
Oguzt, majd a gyermek lábait keresztbe fonva leültette a földre. Kezeit a lábai
elé támasztotta, s közben utasításokat adott neki.
-
Oguz! Maradj így! Támaszkodj a földön a karoddal
és ne engedd, hogy a fejed leérjen a földre! Lassan ringatózz a felső
testeddel! Úgy!
Oguz követte a táltos utasításait.
Nem értette, hogy miért, de követte. Kellemes érzéssel töltötte el a testét ez
a lágy ringatózás. Egyre inkább úgy érezte, hogy a mezőn vágtázik.
A táltos kicsit figyelte a gyermeket,
majd kérdezett.
-
Mit csinálsz Oguz?
-
Pejjel vágtatok és ugratok a mezőn. – jött a
válasz. A táltos megnyugodott. Ez eltart még jódarabig. Van ideje.
Gyorsan fát kezdett gyűjteni, majd
megszokott alakban kisebb tűzrakásokat készített elő. A farakatokra különböző
füveket tett, majd leveleket, hogy sűrű füst keletkezzen. Gyors volt és
hatékony. Az egész szertartást megfelelő távolságban végezte a gyermektől, de
nem messze a testrészektől. Egy ősi nyelven kezdett mormolni egészen halkan.
Majd ritmusos kántálásba kezdett, s az egész testét felhasználva dülöngélt,
hajlongott. Messziről úgy tűnhetett, hogy csak járkál fel, s alá, miközben a
tüzeket szittya.
Figyelt a széljárásra, s a kisebb
tüzek körül úgy mozgott, hogy az illatos füst ne szálljon a gyermek, s a
mellette fekvő halott apja, Urkon felé.
Levette palástját, majd a sűrű füstöt
az erdőbe, s a halott rómaiakra vezette. Erőfeszítése ekkor már-már
emberfelettinek tűnt, mégis könnyen, gyorsan mozgott. Testét átjárta az ősök
ereje, s az áhitat, melyet avatatlan nem érthetett, s nem ért azóta sem.
31. fejezet
Fiumé szeme könnyes volt, mikor
magához tért. Feje lüktetett. Nem tudta mennyi ideig lehetett eszméletlen, de
miközben magához tért próbálta megfejteni mi történhetett vele. Mintha egy
villám csapott volna a mellette lévő fába, de vihar nem volt sehol.
A táltos papnő nem abból az irányból
igyekezett Urkon háza felé, ahonnan Eszkam, így nem láthatta, az ott lévő
aprócska domb takarásában, hogy előtte mi történik. Közel volt, nagyon közel.
Mikor kilépett a domb mögül, megpillantotta a tüzeket. Megérezte a füst illatát
és azonnal rohanni kezdett a másik irányba. Medvebőr palástját levette, majd a
hóna alá gyűrte, mikor kiért az illó füveket sodró szél vonalából. Útját a
földön ülő, ringatózó gyermek felé vette.
Ott lassított, majd a távolabb
ténykedő Eszkamra nézett. Egyszerre fogta el az érzés, mi a nőket szokta, mikor
érzik, hogy olyan férfit látnak, ki megfelelő lenne számukra, hogy utódot
hozzanak a világra, de ennél többet is érzett.
Erőt, melyet még soha. Egyszerre jött
a gyermek és Eszkam irányából. Nem tudta eldönteni, melyik az erősebb. Behunyta
a szemét és egy lóháton vágtató gyermeket látott, majd hirtelen megannyi vadat,
madarakat, kik elhullott tetemekből lakmároznak. De jól tette, hogy elszaladt a
füst elől.
Már értette, mit csinál Eszkam, kiről
azt mesélték, hogy egymaga képes megfordítani egy sereget, ha kellő áhitatba
kerül. Az álmok és képzetek, melyeket közvetít oly erősen tódulnak az agyba,
hogy szinte megbénítják azt, aki nem számít rá. Most Fiumé is érezte és megértette,
hogy anyja miért is mondta neki, hogy Eszkam megfelelő lesz számára, ha utódot
szeretne. Ismét gyengéd érzelmek fogták el, s előjöttek annak az éjszakának az
emlékei
Fiumé tudta, hogy cselekednie kell.
Eszkam olyan szertartást végez, melyet öt táltos szokott. Tüzenként egy-egy.
Tehát még egy darabig el lesz. Van ideje körülnézni. Mivel a pap áhitatban van,
Őt még nem vette észre. Tudta, hogy a tüzekhez ennél közelebb mennie nem
szabad. Akármilyen erős legyen is elméje, Eszkamnál nem lehet erősebb, s ott veszne
egy szempillantás alatt.
32. fejezet
Réka leért a földszintre, Attilához
lépett, ki még mindig a sátorajtó előtt állt, s mutogatta kardját Urainak.
Királyok népes tábora sereglett körébük, mind arra várva, hogy a földszinti
terembe nyerjenek bebocsátást a vacsora asztalhoz. Ez amolyan kiváltság, s a
helyek száma is véges.
Ki észrevette Rékát, elfedte
pillantását. Kerülte, nehogy szemébe nézzen a király feleségének, kinek
tekintete, alakja, nomeg az arca oly csodás, hogy azonnal megbabonázza a gyenge
férfi agyát, s utána mással nem tud gondolni, csak vele.
Attila szerette is ezt hangoztatni, s
férfiasságáról kérkedni, de a viccet, élcelődést eggyasszonyáról csak Ő
tehette. Ki elkívánta, az számolt haragjával, s bele nyugodott saját halálába.
Nem úgy többi ágyasát. Azokat Attila még ajándékozta is. De csak Réka óhajával
és beleegyezésével, s csak annak, kinek Réka akarta.
Attila ezt nem értette, de nem is
érdekelte igazán, míg első asszonya csak Őt szerette, mást nem kívánt.
-
Urak! Nézzétek, s csodáljátok, míly hatalmas is
az ember Istene, ki először álmot küld, majd valóssá teszi azt! Láttam ezt a
fegyvert már nem egyszer, reméltem, hogy kezembe foghatom, s itt van!
-
Minden királyok leghatalmasabbja vagy Attila! S
ezt Isten is így látja, ezért eme jutalom. – Gork, ki most úgy érezte, talán
eljött az Ő ideje, halkan, de határozottan mondta eme szavakat.
Attila felé fordult, majd kérdőn
húzta fel szemöldökét, s közölte:
-
Folytasd táltos!
S az öreg táltos pap, ki eddig Eszkám
miatt szinte mindig háttérbe szorult, most úgy érezte, itt az idő, hogy hőn
áhított helyét elfoglalhassa a király mellett.
-
Királyom.
A vacsora asztalnál bővebben kifejthetném mondanivalóm.
-
Hát legyen. Asztalhoz!
S a király kíséretével együtt vonult
be az alsó szintre, ahol már bőségesen meg volt terítve.
-
Hozzátok Jenőt, hadd lássa kardomat!
33. fejezet
Jenő kicsit még részegülten, de
gyanakvón pillogott a boroskupára, s nehezen felejtette a nemrég látott
forgószelet. Épp készült volna tölteni, mikor egy medvebőrbe öltözött vékony
alak hasította meg egy nemrég csatlakozott katona nadrágját. Mosolygott is, s
motyogta maga elé: - Fiumé, Fiumé!
Aztán hirtelen eszébe ötlött Eszkam,
meg a forgószél, de aztán elhessentette a gondolatot, mivel a nő nem Eszkam
után ment, hanem kicsit arrább.
-
Már megint a mézesbor! - mormogott hangosan
Jenő, mikor a király küldönce megjelent előtte.
-
Attila hívat!
Jenő már indult is, nem gondolt
mással.
Kis idő elteltével lépett be az
aranyos sátorba. Azonnal Attila mellé sietett, ahol helye szabadon volt, de
Eszkamé nem. Pillanatra megállt, majd Attilára nézett, ki felállt és átölelve
üdvözölte tanácsosát.
-
Csatlakozz hozzánk! Nézd! – s azzal Jenő felé
nyújtotta a kardot. A teremben hirtelen csend lett, majd mindenki a két
személyt figyelte.
Attilát és Jenőt. Eddig senki kezébe
nem adta a fegyvert a király, s most mindenki számára bizonyosságot nyert a
hatalom.
Jenő félszegen nyúlt a kardért.
Kezébe vette. Vizsgálta. Attila közben a sátor egyik sarkában kuporgó gyermekre
nézett, majd hirtelen valami kellemes bizsergés fogta el.
Aldar nem mert az asztalnál ülőkre
nézni, de érezte, hogy a király most Őt figyeli. A jelenlévők is észrevették, s
Ők is a gyermeket kezdték figyelni. Réka, ki eddig a király oldalán állt most
előre indult, s a gyermekhez lépett.
-
Gyere. – mondta. S az emeletre vezető lépcső
felé kísérte.
Jenő szinte megbabonázva nézte a
fegyvert. Majd hirtelen valami rossz érzés fogta el. Gondolatai támadtak. Látta
magát, amint a karddal a kezében hatalmas seregek előtt áll, s a kard lánggol.
Kéken lánggol, majd látta messziről, amint a kardot egy másik személy tartja a
kezében. De nem egy kardot, hanem kettőt. Ugyanolyanokat, amilyet most Ő fog a
kezében, s annak az embernek hosszú, barna haja van, arcán sisak, testét fekete
palást fedi. s az egész teste kéken lánggol.
Hirtelen kinyitotta a szemét és elengedte
a kardot, ami az asztalra esett.
-
Mi a baj? – így Attila.
-
Semmi. Csak nem vagyok méltó arra, hogy ezt a
fegyvert a kezembe fogjam.
Jenő szíve hevesen kalapált. Arca
lángolt. Most először hazudott Attilának.
34. fejezet
Fiumé magára terítette palástját,
majd kerülve a füstöt és Eszkamot, körbejárta a mezőt, amennyire tudta, de ez
is elég volt számára. A látvány, mely szeme elé tárult rengeteg kérdést vetett
fel benne. Odament Oguzhoz, majd lassan legugolt és közeledni kezdett felé.
-
Mit csinálsz itt?? – sziszegte Eszkam, halkan,
de hangjából érezhető volt az indulat és az ellenszenv, melyet a nő iránt
érzett.
Régen volt már, talán tíz tél is
eltelt azóta, hogy Fiumé az övé volt. Azóta sem bírta túltenni magát azon, ami
azután következett.
-
Ki a gyermek? – a nő célra törő kérdése
hátrálásra késztette a táltost.
-
Mi közöd hozzá?
-
Nekem mindenhez közöm van, ami itt és gyermekkel
történik. Ezt te is tudod.
-
Ezek szerint láttad őt a táborban. Réka?
-
Akarja a gyereket.
-
Az lehetetlen! – Eszkam tajtékzott. – Én sem
tudom, mi történt itt igazán.
-
Ezek szerint Ő csinálta? – Fiumé szeme
érdeklődést mutatott.
-
Felejts el, papnő. Ne is gondolj rá! Nem mehet a
papnők közelébe.
-
Egyezzünk meg. Most olyan tizenkettő lehet. Még
öt tél és az enyém. Addig viheted, de tudni akarom hova.
Eszkám tehetetlenségében még szólni
sem tudott. Ez a nő képtelen veszíteni, vagy lemondani valamiről. Nem ismer
semmilyen megalkuvást, ha a rend továbbéléséről van szó és ebben minden
segítséget megkap.
-
Még csak
nyolc, Fiumé. Csak nyolc. Egyezzünk meg. Segíts most nekem és tíz tél után
visszatérünk erre.
Fiumé tudta, hogy sarokba szorította
a táltost. A nagy Eszkamot. Valami miatt elérzékenyült és ez nincs így rendjén.
Valamit nem ért. Lassan felállt, majd körülnézett és akkor észrevette nem
messze tőlük a lovat, mely még lélegzett. Mellette Urkon. Attila főbírája.
Fiumé szeme kikerekedett, majd pillanatnyi rémület fogta el.
-
Kié a gyerek?!! – sziszegte – Kié? Ilda? -
nyögte halkan a papnő. Eszkam bólintott.
-
Melyik? – most remegni kezdett Fiumé gyomra a
vak dühtől és kétségbe eséstől.
-
A második.
-
Mi a neve?
-
Oguz.
Fiumé elfordult, majd
megkönnyebbülésében kiengedte a levegőt. Tehát nem Ilda első fia, nem Aldar.
Talán Réka meghátrál és lemond erről a gyerekről.
35. fejezet
Attila letette a kardot maga elé az
asztalra, majd a rémült arcú Jenőt asztalfőjéhez ültette. Gork beszélni
kezdett.
-
Most, hogy eme nemes fegyver is a kezedben van,
melyről álmodtál, most jött el az ideje, hogy megvalósítsd terveid. Egyesítsd a
királyságokat, hogy ne legyen több háború.
-
Vérrel?! – Jenő arca elvörösödött a dühtől és
már feledte is az imént látott gondolatait. – Hogy gondolod Gork, te
csúszómászó… Eszkam kiteszi a lábát és máris …
-
Hagyd Jenő. Igazat szól. Erről láttam álmot. Még
fönt a nap. Elmegyünk Urkonhoz. Holnap hadba indulunk. Értesíteni kell a
népeket, hogy készüljenek. Kell az élelem.
-
De Attila. Ezt jobban át kellene gondolni.
-
Jenő. A sereg éhes, unatkozik. Nemsokára itt a
tél. Vagy hadba megyünk, vagy haza.
-
Küldetni kellene Bledához is uram. Tudatni
kellene vele szándékodat, hogy újra hadba vonulsz a nyugatiak ellen. Nehogy
ránk támadjanak kelet felől.
-
Elég legyen Jenő. Nincs itt Eszkám és mégis
olyan, mintha itt ülne. Te harcos vagy, nem asszony. Bleda várhat.
A jó tanácsos most hirtelen először
érezte mindennél jobban a táltos hiányát. Attila ilyet még soha nem tett. A
királyok előtt döntött egy égi jelre, hogy hadba vonul. Szinte mindenki
egyszerre hagyta el a vacsora asztalt. Kint már őrjöng a tömeg. A fegyverek
csattognak.
Attila feláll. A kardot az oldalára
köti, majd lovát kéri. Jenő kelletlenül indul utána.
-
Attila! – Réka hangja kedvesen csengett. –
Feljönnél?
A fejedelem szó nélkül az emeleti
feljáró felé indult, míg Jenő a lovakhoz.
36. fejezet
Fiumé beleegyezően bólintott, majd
hirtelen megállt. A távolból csatakiáltás hallatszott. Kevés az idejük és sok a
földön a fegyver, a páncél. Elkezdték egy részét összeszedni, majd elhordták és
a széna alá rejtették. Alig végeztek, megjelent az első fekete madár, majd jött
a többi. Rengeteg.
Eszkám a lovat vizsgálta. A nyakából
kivette a nyilat, majd a lábát nézte. Bekente, majd kötést helyezett rá. Erős
jószág, tán kibírja.
A papnő csodálattal és félelemmel
nézte az elkövetkező eseményeket. Az erdő vadjai elkezdték takarító munkájukat.
Szinte csak pár méterre tőlük, de közelebb nem jöttek.
-
Ne aggódj Fiumé. Nem bajlódnak veled, ha van
könnyebb zsákmány is. De ha megérzik, hogy félsz … - Eszkam elégedetten
elmosolyodott.
-
De ezek rengetegen vannak.
-
Tetem is van.
- Eszkam az üszők felé mutatott. – Tíz volt Urkonnál, kétszer annyi a
másik oldalon. Néhány földműves is.
-
Mennyi lehet? Mármint ember?
-
Nem tudom. Olyan ötven katona még.
-
Kibír ekkora terhet egy gyermeki elme?
-
Csak remélni tudom.
A papnő gondolkodott, majd ismét
Oguzra terelte a szót.
-
Nekem biztosíték kell Eszkam.
-
Miféle biztosíték?
-
Nem akarom, hogy ellenem fordítsd. Tudom, hogy
képes lennél rá. Hadd beszéljek vele.
-
Nem kutathatsz benne!! Nem léphetsz be!! Most
nem!! Végzetes lehet. – Eszkam olyan gyorsan állt fel és kereste Fiumé tekintetét,
ahogy csak tudta, de már késő volt. Érezte mit akar a papnő.
Fiumé szemhéjára festett kékes-sárgás
színű, igéző szempár meredt rá erősen fekete szembogárral, mi egy pillanatra
kibillentette egyensúlyából. Hirtelen elkapta tekintetét, de már nem tehetett
semmit.
Ekkor már Fiumé sem. Teste lassan
kezdett emelkedni a földtől. Ajkát néma sikoly hagyta el, ahogy gyönyörű, most
már nyitott szemével Eszkamra meredt. Tekintetében segélykérés lángja lobbant.
Teste halványkéken kezdett izzani, ahogy lassan vízszintesbe fordult, olyan
deréktájt.
37. fejezet
A lány olyan tizenkettő lehetett. A
pataknál mosott édesanyjával, mialatt apja az erdőt járta. Szerették a nyúl
ízét, s ebédre kívántak egyet.
Filéne épp a patak fölé hajolt, mikor
egy éles villanást látott, majd csak azt érezte, hogy arcát víz éri. Mellette
faágak repülnek minden felé. Anyja abban a pillanatban esett utána, hogy
kezével megérezte a patakmeder kavicsos alját.
Mire mindketten kikászálódtak ruhájuk
megtelt vízzel, így az elnehezedett. A sodrás miatt pár méterrel arrább értek
partot, s a kimerültségtől hanyat heveredtek a füvön.
Röviddel utána felálltak, majd sietve
indultak sátruk irányába. Szótlanul haladtak egymás mellett.
Filéne apja távolabb tűnt fel az erdő
sűrűje felől. Sátruktól jöhetett. Bal karja felkartól hiányzott, de nem
vérzett, csonknál volt kötve. Arcán a rémület és a fájdalom egyszerre
látszott.
Filéne anyja rémületen és
aggodalommal kezdte:
-
Mi történt?
-
Nem mehetünk vissza a sátorhoz. Itt vannak a
római felderítők. Mindenütt.
-
A jószágok? – a lány anyja elviselhetetlen
fájdalmat érzett belül. – Mindenünk nem veszhetett oda. – Már rohant is a sátor
felé.
Filéne és apja követte őt. Mikor
elérték az erdő szélét megálltak, majd hirtelen mindhárman legugoltak és
pisszenni sem mertek. A hatalmas mező telis tele volt vadakkal, madarakkal.
Többjük húst vitt a szájában és távozott az erdő másik oldala felé. Rengeteg
volt így is a mezőn.
Olyan kétszer száz méterre tőlük
három alak volt kivehető a messzeségben. A nap már alábukni készült, de még
fénye elérte a földet.
38. fejezet
Az emeleti sátorrészben gyönyörű
kelmék között mívesen faragott asztalok, tele gyümölcscsel, szebbnél szebb
tálakon. Arany és ezüst, nemes vadbőr mindenütt. Puha párnák, kelmék,
függönyözött ágy, faragott oszlopok.
Aldar csodálkozva nézett körbe. Még
sohasem látott ilyen gazdagságot és pompát egy helyen. És az a nő, aki ide
kísérte. Olyan gyönyörű, hogy a szemét is alig bírta levenni róla. Már akkor
észre vette, mikor a sátor előtt meglátta, de akkor még rá sem mert nézni. De
most ketten voltak és ez merészebbé tette.
-
Te találtad a kardot? - Réka hangja lágy volt és bíztató. Aldar
szinte mindent el akart mesélni és kezdte is.
-
Igen. A mezőn voltam, mikor egy kék fénysugár
csapott a földbe és a testvérem leesett a lóról, de olyat még soha nem tett és
akkor én szaladtam. Azután meg ott volt a földön az a kard és én rohantam vele
Attilához.
-
Mi a neved? – Réka mosolyogva próbálta
nyugalomra inteni az ifjút, aki szemmel láthatóan megrészegült az őt körülölelő
látványtól.
-
Aldar. Aldarnak hívnak. Apám Urkon, anyám ...
-
Ilda. – szólt Réka, majd elcsuklott a hangja és
arca elkomorodott. Jobb karját a levegőbe emelte, majd hirtelen elfordult.
Régen volt már, talán tizenkét tél is
eltelt azóta, hogy Attila első nője lett és lelkük egyesült a szertartáson. Még
tisztán emlékszik, mikor hívatta Urkont és kiházasította Ildát olyan gyorsan,
ahogy csak tehette, mielőtt három hold eltelik.
Háborúra készültek. Nem akart szólni
Attilának és haza sem küldhette az ágyast Bledához, ahogy szokás.
Réka meredten nézett maga elé és nem
értett egy pillanatra semmit. A mágia a táltos papok világa és nem az övé.
Mindig a való gondolatok híve volt, nem álhatta az ájtatosságot, de most egy
pillanatra elbizonytalanodott.
Hogyan lehetséges ez? Hogyan
történhet ilyen? Attila álmát pont Aldar teljesíti be? De Réka erős asszony,
elméje egyszerű, más magyarázatot keres.
-
Ki a testvéred? Mi a neve?
-
Oguz.
-
Hány éves?
-
Nyolc.
-
Lovagol? Hosszú haja van?
-
Igen. Pej a lova. Fekete.
Réka még tisztán emlékezett a
forgószélre és az érzésre, mi akkor fogta el.
39. fejezet
Attila megtorpant az emeleti
feljáróban, majd megállt. A beszélgetés, mely eljutott hozzá és elméjében
tiszta képeket sorakoztatott fel, láthatóvá tette emlékei közt Ilda arcát. A
nőét, ki Réka kegyéből elsők között került kiházasításra ágyasai közül, s
Urkont ajándékozta meg gyümölcsével.
Bírája pedig Aldar nevet adta a
gyermeknek, minek jelentése: Attila fia. S lám, egy nemes jellem magva segíti
őt világuralomhoz eme karddal.
Attila keze az aranymarkolatú
fegyveren nyugodott, s most tekintete is követte. – Ez nem lehet véletlen. –
mormolta.
Fellépett az emeletre, s már nem is
figyelte Réka és Aldar párbeszédét, csak a gyermek bájos arcát nézte. Ilda
vonásait kutatta, s megint valami különös érzés fogta el. A gyermek szemében
valóban annak a csodás teremtésnek a szemei látszanak. Itt kéne tartania maga
mellett a fiút. Csak úgy. Megbeszéli apjával, hogy Ő taníthassa. Ezt most
eldöntötte. Mindegy Urkon mit gondol. A gyermek saját inasa lesz.
-
Indulok Urkonhoz. A gyermek marad
szolgálatomban.
-
Nem egyedül van Attila! Testvére és apja is
neheztelne. Szültem már neked. Mért nem közülük választasz? – Réka pillanatra
nem tudta türtőztetni magát és szeme elárulta dühét.
-
Annak is eljön az ideje. Szeretem ha haragos
vagy. Ilyenkor szépséged jobban tündököl.
-
Akkor én is megyek. Jobb ha én beszélek az
apjával. Tudod milyen Urkon.
-
Legyen. Az Urak mindig megzavarodnak, ha téged
lovagolni látnak. Jót tesz egy kis szórakozás így csata előtt.
Réka elengedte a füle
mellett Attila szavait, s gondolatban már Fiumét kereste.
40. fejezet
Oguz csak száguldott a réten Pejjel.
Élvezte a szelet, a napot és a látványt. Mindkét kezével Pej sörényét markolta,
mikor hirtelen egy medvebőrbe öltözött alak jelent meg előtte. Oly gyorsan
termett ott, hogy kikerülni sem tudta, csak tolta maga előtt. Nem értett
semmit. Gyermek agya ezt a látványt fel nem foghatta.
Az alak feltette a kezét, majd ő
mintha repülne. Pej is. Csak szállt a levegőben, s tehetetlenül kapálózva
megállt. Mint mikor a vízben úszik. Legalábbis úgy tűnt. Aztán hirtelen
fájdalmat érzett. Belül. A szíve helyén.
Pej már a földön hevert. Nyakában
nyíl.
-
Pej! – kiáltotta.
Aztán kicsit arrább nézett, s apját
látta a földön, ki hason feküdt, hátában nyíl.
-
Apám! – kiáltotta.
Majd ismét, még lebegés közben
oldalra nézett, s Filéne háza helyén vöröslő sátrat látott.
-
Filéne! – ordította, most már szinte önkívületi
állapotban.
Akkor megjelent a lány. Oguz
képzelete előhozta, s felé tartott. Csak felé. Arca már kivehető volt. Gyönyörű
szép.
Fiumé megkapta, amit akart. A nevet
és az arcot. Filéne. Mást nem akart, így távozott volna. Kezét leengedte, s
elfordult.
Az emlékkép ekkor elmosódott. Oguz
kapálózott a levegőben, hogy elérje azt a bájos teremtést. Nem tudta mi
történik. Nem is tudhatta, hogy csak képzelete játszik vele, hiszen csak nyolc
volt.
Aztán ahogy eltűnt Filéne, úgy
halványult a medvebőrbe öltözött alak képe is. Oguz nem értette mi történik, de
tudatát harag és düh kezdte elönteni.
Gyermeki agya oly sok rosszat élt át
szinte pillanatok alatt. Az előbb még Pejjel száguldott a mezőn, most meg itt
ez az alak, aki nem Eszkam, de nem is ismeri és elvette tőle Pejt, meg Urkont
és Filénét.
Biztos, hogy Ő volt, így gondolt
Oguz. Lebegése akkor abba maradt. Lába a gondolatában a földre ért, mert azt
akarta. Teste halványkéken kezdett izzani. Szeme erősen kék lett.
Az alak most megfordult, rá nézett,
majd mondott valamit. Oguz nem értette mit, de az megismételte.
-
Ne! Ne tedd! Engedj el!
De Oguz nem engedte. Haragját kezdte
erre az alakra zúdítani. Két karját kitárta. Az alkarjain egy-egy kard jelent
meg. Távol volt tőle ez a személy, de elérte. Felé nyújtotta a kardokat, ami
most mint két kéz, körbe ölelte az alakot, majd lassan elfordította a
levegőben. Közben egyre közelebb ment hozzá Oguz, hogy megnézze, mielőtt megöli.
Látni akarta az arcát. Nem tudta miért, de látni akarta.
Aztán oda ért. A medvebőr palást a
földre hullott, szabaddá téve a nő teljes testét. A lány lágy ruhája együtt
lebegett a széllel.
Azok a gyönyörű szemek. De mintha
nagyon félne. Oguz ekkor hirtelen elengedte. A test a földre esett.
Oguz ismét Pej hátán ült. Száguldott.
Mintha ez az előbbi meg sem történt volna. Kardjai nyugodtak voltak. Megnézte
őket. Nem izzottak.
Az előbbi emléke akkor is valónak
tűnt. Már nem értett semmit.
41. fejezet
A táltos három szót hallott Oguztől.
Pej! Apám! Filéne! Csak ennyit.
Hirtelen hátrált, majd lélegzete
szinte elakadt. Hallott már ilyenről. Apja, Gorda mesélt neki erről. Mikor
belül két olyan erő találkozik, mely a testet kívül is mozgatni tudja. Mivel
Fiumé Oguzt akarta, máshol nem is lehet. A táltos agya sebesen vágtatott.
Gondolatai oly gyorsak voltak, hogy cselekedete szinte alig érte utol az agya
által kiadott parancsokat.
Tudta, hogy belül az idő másképp
telik. Utánuk nem mehet. Tapasztalta már sokszor, de azt nem, hogy milyen
akkor, ha külső jelek is vannak.
-
Fiumé! –sziszegte. – Soha nem hallgatsz senkire!
Gyere ki! Megkaptad amit akartál.
Mire a mondatot befejezte, már Oguz
szájában kente szét mutatóujjával a főzetet, csak most sokkal nagyobb adagban.
-
Ha meghal a gyermek én nem tudom, mit csinálok
veled!
Fiumé még mindig lebegett. Eszkam
legnagyobb döbbenetére kinyitotta a szemét. Rá nézett, majd szavakat akart
mondani:
-
Nem tudok! – szinte csak sóhajtott. – Nem enged!
A papnő hirtelen a földre esett. Az
egész nagyon rövid ideig tartott. Külső szemlélő szinte észre sem vette volna
az egészet.
Fiumé teste rázkódni kezdett, majd
hirtelen abba maradt. A lágyékát forró nedvesség öntötte el, mit a puha föld
azonnal felszívott. A földön fekve magára tekerte a palástját, majd
összekuporodott és rövid ideig semmit nem szólt. Halálfélelmet ennyire még nem
érzett, soha. Nem volt hova menekülnie. Hazudtak neki. Nincs más világ, vagy
nem az, amiben eddig hitt. Az előbb képtelen volt irányítani saját gondolatait.
Rövid idő múlva a gyermekre nézett,
aki ismét ülő helyzetben dülöngélt a földön. A gyermek alkarjain két rajz.
Egy-egy kard rajza. Változnak. Hol ilyenek, hol olyanok. Nagyon halvány kékek.
Fiumé a táltosra nézett, majd lassan
feltápászkodott. Magára vette palástját, majd alsó ruhájából egy-egy csíkot
szakított, melyeket a gyermek alkarjára kötött, takarva ezzel a rajzokat.
-
Láttam őket. Éreztem is. Nem tehettem semmit.
Nem ismerek igét, varázslatot, ami megállítaná. El kell őt vinned. Nincs
választás. Ha nem tudod befolyásod alá vonni, akkor …
-
Elég Fiumé! Erről nem beszélhetsz senkinek. Én
már hallottam róla. Elviszem a hegyre, ahol Apám könyvét őrzik.
-
Tedd. És ne is gyertek vissza. Soha.
Fiumé újabb csíkot hasított
ruhájából, majd azzal a gyermek szemét kötötte be. Közben körülöttük lassan
csitulni kezdtek a vadak. Már csak a madarak lakmároztak.
42. fejezet
Attila hatalmas kíséretével elérte a
mezőt. Lovát vissza fogta vágtáról. Már látta a három alakot a földön. Az egyik
apró termetű volt, gubbasztott a földön. A két medvebőrbe öltözött alak csakis
táltosai közül való lehet.
Nincs ok aggodalomra. Lassan ügettek,
majd jobban körülnézett. Tekintetével Urkon házát kereste. Főbírája már elé
kellett volna jöjjön. Valami nincs rendjén.
Ahogy lassan közeledtek érzése
igazolódni látszott. A dögevő madarak tetemeket marcangoltak. Itt halál járt.
Hamar elérte a menet Eszkamot, Fiumét
és a fiút. Attila a földön fekvő Urkonra nézett, majd leszállt lováról.
Halkan kérdezte a táltostól:
-
Mi történt?
-
Nem tudom Attila. A tetemek egy részét már a
vadak elvitték. A gyermek maradt csak életben. Urkon már halott volt, mire ide
értem. A papnő utánam érkezett. Segített ellátni a gyermek sebeit.
Réka ösztönösen pattant le lováról,
majd ment Aldarhoz és takarta el szemét. Mentette a gyermek elméjét. Nem
akarta, hogy így lássa apját. Kicsit dühös is volt. Látta, amint Oguz a földön
ül. Dülöngél. Karja, feje bekötve. Ezek szerint már menthetetlen. Elméje
sérült, mint az őrült katonáké, kiket a táltosok valami fűvel és igékkel
gyógyítottak. Sikerre ott is alig lehetett számítani. Nemhogy egy gyermeknél.
Attila intett Rékának, ki Aldart a
menet végére kísérte, majd egy kísérőre bízta, aki megindult vele vissza a
haditábor felé.
43. fejezet
A távolból három alak kezdett közeledni
Attiláék felé. Lassan jöttek, óvatosan.
-
Felderítők lehettek? – kérdezte Attila
Eszkamtól.
-
Feltehetőleg. Ha így van, a légió sem lehet
messzebb olyan két-három napnál. Élelemért jöhettek a visszaútra.
Itt tartottak a beszédben, mikor az
erdő felől, hol Urkon sátra állt olyan tíz hun lovon, s ugyanannyi római
közeledett gyalogosan. Lovaikat a hunok vezették.
Fiumé is észrevette a közeledőket, s
halkan motyogta Eszkamnak:
-
Horka.
-
Mióta lehetnek itt?
-
Most jöhettek. Talán másik egységet fogtak. –
súgta Eszkamnak.
-
Csak remélni tudom, hogy igazad van. Szerezz
bizonyosságot Fiumé.
-
Nincs erőm Eszkam. A gyermek elvette. Pihennem
kell. Neked kell megtenned.
-
Figyeld a gyermeket. – ennyit beszélt egymással
a két táltos, majd Eszkam Attila felé fordult.
-
Uram. Körül néznék. Hátha megtudok valamit.
Attila bólintott a pap felé, majd a
gyermekre nézett, ki a földön dülöngélt.
-
Ő ki?
-
Urkon kisebbik fia. – válaszolt Fiumé.
-
Kisebbik? – így Attila, majd gondolkodóba esett.
– Ikrek?
-
Nem. Ő csak nyolc Eszkam szerint.
-
Ááá. – Attila jobban megnézte a gyermek szabadon
lévő izomzatát. – Kár érte. Jó harcos lehetett volna.
-
Az. Valóban. - mondta Fiumé halkan.
-
Tudsz érte tenni valamit?
-
Én nem. – ezt határozottan szinte felcsattanva
mondta a papnő. – Talán Eszkam. Ő biztosan. Én tehetetlen vagyok.
A fejedelem sajnálkozva nézett
Oguzra. Éppen háborúra készülnek. A sérült gyermek csak hátráltatná őket.
Eszkám sem a régi. Egyre jobban ellenzi a háborút. Talán jobb is ha mindkettő
vissza megy Bledához, gondolta. Urkon fia megérdemel ennyit. Majd később
megemlíti a táltosnak.
-
Mi a neve?
-
Oguz! – jött a határozott válasz. - A nevem Oguz! A kard ami az oldaladon van
az enyém.
Mindenki a gyermekre nézett, aki
hallotta a szavakat, melyek mint súlyos kő nehezedtek a hallgatóságra, s formáltak
jogot a nemes tárgyra.
Attila csak most figyelt fel arra,
hogy oldalán a kard kék fénnyel világít. Erősebben, mint a táborban.
Testét hirtelen vak düh és
féltékenységgel vegyes irigység kezdte rázni, mint gyermek korában, mikor
Bledával veszekedett a fakardon, mit apjától kapott harcot tanulni. Pont úgy.
Elméje kezdett zavarodni. Lehet, hogy
a gyermek Bleda? A kard pedig fából van, mint akkor, régen?
Jobb keze a kard markolata után
nyúlt, közben vérben forgó vörös szemmel fordult Oguz felé, feledve a
külvilágot.
- Jogot formálsz? Követelsz? Tőlem? –
Attila lassan emelte ki a kardot oldaláról, majd közelebb akart lépni a fiúhoz,
hogy elérje.
Réka épp elkapta ura bal karját, s
maga felé fordította, miközben elé lépett szemébe nézett, kereste tekintetét, s
minden báját bevetve mondta:
-
Csak nyolc, Attila. Ő csak nyolc. Nem formálhat
jogot. Nincs még tizenkettő, így szava sincs. Gyermek. Mintha meg sem szólalt
volna. A kardot Aldar találta, ki tizenkettő és neked adta, ahogy kell, ahogy a
jog kimondja.
Jenő is oda lépett, s ugyanúgy
mondta:
-
Ha nyolc, szava sincs. nemhogy joga. Ne
foglalkozz vele Attila.
-
A gyermek Áhitatban van Uram. – Így Fiumé. –
Nincs magánál.
Attila agya tisztulni kezdett. A
körülötte állók jól beszélnek. Talán meg sem szólalt a gyermek, hiszen ha nyolc,
akkor szava sincs, nemhogy joga. Ahogy elengedte a kard markolatát gondolatai
azonnal visszatértek a valóságba. Megrázta a fejét és eltávolodott a
gyermektől. Mindenki igyekezett feledni a történteket.
44. fejezet
Horka hatalmas termete, mint két hun.
Nemcsak súlyra, magasságra is. Lova is hasonló volt. Nagyobb a többinél. Ki nem
állhatta az íjazást, miközben vágtat, de ha kell hatalmas íját Ő is olyan
gyorsan feszítette, mint apróbb termetű társai.
Elsőként érkezett a haditábor felé a
reggeli felderítő útról. Feje felett seregnyi dögevő madár szállt. Csak
mosolygott a baljós jeleken, mikor észrevette a maroknyi rómait.
Köztük is az a díszes sisakos
keltette fel érdeklődését, kinek páncélzata is mívesebb volt a többinél. Hanyat
fordult le lováról, annak fara irányába, majd kezével ellökte magától az
állatot.
Hirtelen indult meg áldozata felé.
Argosz, ki most áldotta saját eszét,
hogy ismét ruhát cserélt egyik katonájával, csodálkozva figyelte a kialakult
jelenetet. Tizenegy emberével vonult ki, s biztosította Triosz számára a
visszatérést. Itt várták feljebbvalójukat.
A hatalmas termetű hun harcos, kinek
fonott haja nyaka köré volt tekerve, s annak végén egy penge villogott, hátra
felé fordult le lováról és kiszámíthatatlanul gyorsan közeledett a díszes
páncélzatú római katona felé. Már oda is ért. Bal kezével fogta meg annak
nyakát sisakrostéjával együtt, s csak egyetlen mozdulat volt az egész. A
reccsenés, mint mikor csonthéjú termést törnek, de most betöltötte az egész
teret, s mintha ismét és ismét hallatszott volna.
Majd a következő pillanatban tíz
bamba szempár meredt Argoszra, ki tudta, ezzel vége. Harcolnia kell, ha életben
akar maradni. A hun valószínűleg egy felderítő, mint Ő, s így csak egyetlen
dolgot akar, a légió távolságát a hun hadtól. Így nem érdekli vallatás sem.
Sokkot akar okozni, ahogy Ő is szokta, s ezt a vezető leölésével teheti. Mivel
társai elárulták, így nincs csel. Ölni kell, vagy ölik.
Horka már akkor érezte, hogy nem a
vezért közelíti meg, mikor megcsapta a díszes páncél felől a vizelet szaga. Már
nem változtathatott, ezért a bénult katonának még azelőtt törte el a nyakát,
hogy a többi felemelhette volna a tekintetét. Már csak tizenegy. Számolta
magában. El is mosolyodott, hiszen tudta, az Ő csapata már ott van mögötte, s
mindegyikre íjat húztak.
A maradék római ösztönösen egy
személyre nézett, aki azonnal kardja után nyúlt.
-
Megvagy. – motyogta Horka, s már érezte is azt a
kellemes bizsergést, mit férfias csata előtt szokott, mikor életét tette
kockára.
Argosz egy pillanat alatt leemelte
sisakját. Látta az előbb, hogy annak hasznát nem veszi. Most biztosan nem. A
földre dobta magát, s lendületből csapott a hatalmas hun bal alsó lábszárára. A
fém-fémen csattant.
Argosz miközben talpra állt.
elkomorodott. Egy hun, kinek alsó lábszárát a nadrág alatt fémpáncél fedi.
Termete fejjel alacsonyabb volt
Horkánál, de rendkívüli ügyessége miatt a hatalmas hun gyors csapásait rendre
védte.
Horka megelégelte ezt a már szinte
hosszúnak mondható csatát. Tiszteletre méltónak tartotta a római harci tudását.
Lassított, majd eltávolodott a harcostól. Tunikája alól elővett még egy rövid
kardot, majd mindkettőt alkarja felé fordította. Nyaka köré tekert hajfonatát
most kiengedte a háta közepére.
Argosz nem értette ezt a testtartást.
Elkezdte körbejárni a hatalmas hunt, közben kardjával felé bökött ütemesen, majd
vadul kutatott gondolatai között. Nem volt ideges harcos. Felmérte ellenfeleit
és sohasem becsülte le azokat.
A hosszú hajfonatot, s azon a pengét
figyelte, ami megindult vele ellenkező irányba, s közben a hun két karjában
lévő kardok hirtelen nagyon hosszúnak tűntek annak karjaival együtt. Először az
egyik. Erre számított, majd a másik, de az nem a megszokott irányból, hanem
félkörben érkezett lentről. Ezt már nehezebben érte el, de megvolt. Ezzel egy
időben ernyedt el a kardot tartó keze. A hajfonat pengéje elérte a csuklója
fedetlen belső részét, s elmetszette azt. Fegyvertelen maradt. Hanyat gurult,
bal kezével azonnal a vérzést csillapította, ösztönösen.
Horka kiegyenesedett. A római felé
fordult. Eltette kardjait, majd hajfonatát a nyakára tekerte. Hun katonái
közben leszálltak lovukról és lefegyverezték a többi katonát, kik az
eddigiektől lebénultan állva nézték vezérüket, kit eddig még szemük előtt nem
győztek le párviadalban. Halálát várták, de az elmaradt.
Horka meggondolta magát. Tetszett
neki a római harcmodora, aki okos volt, harc közben is figyelt.
A hun sokat tanult a táltosoktól.
Az ilyet nem vallatni, vagy kínozni
kell, hanem harcolni vele. Az is egyfajta vallatás. Ha túl sok hasonló van
belőle a légióban, még meglephetik közelharcban a hunokat.
45. fejezet
Eszkam most felegyenesedett a fa
mögül, ahol eddig ült és ott figyelte Horka és katonái emlékeit. Beavatkoznia
nem kellett, mivel látta, hogy semmit nem észleltek a mezőn történtekből. Ez
egy másik felderítő csapat, mely külön vált attól, mi elpusztult. A villanást
sem látták.
-
Horka, aki otthagyta a táltos rendet, mert nem
bírta a fondorlatot. Még a beavatás előtt. Kár érte. – motyogta maga elé
Eszkam.
A táltos harcmodor, melyet Horka is
elsajátított sokszor csodálatra késztette az ellenfelet, de megtanulni csak
igen kivételes fizikummal rendelkezők tudták.
A gyermek életmód része kellett hogy
legyen a folyamatos gyakorlás, hogy a test megjegyezze a mozdulatokat, s harci
helyzetben ösztönszerűen működjön, így az elme külön úton harcolhatott. Bár a
táltosok hite szerint ember ellen való a háború, hacsak célja nem magasabb
rendű és nemes.
Harcmodoruk lényege ennyi volt
csupán, s mikor eme titkot felfedték bortól mámoros táltosok a katonáknak, azok
mindig csak mosolyogtak, vagy hangosan nevettek.
Számukra az elme csatája elmével csak
szóbeszéd volt, tündérmese. Igaz, ki így keveredett harcba táltos pappal - akár
papnővel -, az túl nem élhette, el nem mesélhette.
De Horka nem jutott el a beavatásig,
így elméje bent nem csatázhatott, csak teste kint. Bámulatos volt ez is.
46. fejezet
Filéne anyja félszegen állt Réka
előtt. Látták, amint a hun felderítők lóháton kísérik az előttük gyalogosan
haladó rómaiakat, s bátrabban siettek át a mezőn a királyhoz és kíséretéhez.
Talán nem kell éhen halniuk. Talán Urkon szavára befogadja őket Attila
felesége. Így gondolták addig, míg a kísérethez nem értek, s meg nem látták
Urkont a földön, hátában római nyíllal. Nomeg a kis Oguz, ki a földön ülve
dülöngélt.
Azután értek a kísérethez, miután
Attila megnyugodott. Fiumé csak rápillantott a tizenkétéves forma lánykára, s
nem bírt parancsolni szemének. Réka azonnal követte a papnő tekintetét, majd
nagyon halványan elmosolyodott. Intett a Fiuménak, ki felállt Oguz mellől.
Közben Eszkam érkezett. Attila elé
lépett, ki meg sem várta mit akar mondani a pap, s kezdte. Nem akar Oguzre
nézni többet, s a mezőt is el akarta hagyni, hol főbírája feküdt.
-
Bledához mész Eszkám. Közlöd vele, háborúba
megyünk. Holnap.
-
Királyom. Nekem vigyáznom kell rád. Apád
akarata…
-
Gork a helyedre lép míg távol leszel. Urkont
méltón temetjük ma este. Addig maradtok. A gyermekét is viszed. Elméje és teste
is sérült. Hasznát nem vesszük, de főbírám fia. Esélyt kell kapnia. Hátha te
rendbe tudod szedni. Harcos már nem lesz, de olyanná válhat, mint te. –
kiérződött hangjából némi ellenszenv.
Eszkam kissé döbbenten hallgatta
királyát, így még nem beszélt vele, de most hirtelen érezte, jobb ez így. Nem
neki kellett kérnie távozását. Legalább elviheti Oguzt.
Fiumé odalépett Rékához, ki halkan
kérdezte:
-
Ismered a lányt?
-
Igen. Azt hiszem igen. – Érezte, hogy most nem
hazudhat. Gyenge egy fondorlathoz. Réka nagyon okos asszony. Inkább elmondja,
amit tud, s majd később foglalkozik Filénével. Még rengeteg ideje lesz.
-
Úgy tudom, a neve Filéne. A szomszédban
lakhatott. Oguzzal kedvelhették egymást.
Réka bólintott. Több információra nem
volt szüksége. Attila ágyasairól és kísérőiről Ő döntött.
Filéne anyja felé fordult, s szólt:
-
Hogy hívják a gyermeket?
-
Filéne. – jött a válasz.
-
Kíséretemhez csatlakoztok. A gyermeked négy tél
múlva ágyassá lehet. Addig te felügyeled, s vigyázod erényét fővesztés mellett.
Férjed – s a félkarú mihasznára nézett, ki féltérdre ereszkedett – haszontalan.
Ha van erőd, s kedved hozzá etetheted. Az ágyasok közelében életével, s a te
életeddel is fizet, ha gyarló.
Filéne anyja hálásan nézett Rékára,
ki mindenki első asszonya volt, s szava törvényt jelentett. Tehát nem halnak
éhen, s nem fagynak meg a közeledő télen. Mindhárman hálásak voltak Rékának,
életükkel tartoztak.
47. fejezet
Másnap a rettentő hun sereg indulásra
készülődött. A táborbontás még jó ideig eltart. Az elfogott felderítők
elmondták, két napnyi lovaglásra van a római légió, még egy napra van kettő,
melyeket könnyűszerrel elkerülhetnek. A hun sereg tíz légiót is kitesz. Eszük
ágában sem lesz támadni. A legközelebbi város, mely ellen igyekeznek egy hét
napnyira van. A terv jó. Nem veszthetnek még csatát sem.
Eszkam három lóval hagyta el a
tábort. Az egyik sánta volt mellső lábára.
Előtte bekötött szemű fiúgyermek ült, kire meleg állatbőr palástot
terített
Horka közvetlenül mögöttük lovagolt.
Két hatalmas lovat vezetett még maga után. Egyiken élelem, másikon sátornak
való. Ha beköszönt a hidegtél a haza úton, nem tudnak minden nap haladni, csak
jobb időben. A harci sátor hamar összerakható. Elférnek benne a lovak is.
Megvédi őket a hidegtől. Az állatok teste pedig kisebb tűzzel is elegendő hőt
ad, hogy kipihenhessék magukat. Egyetlen személy is elég az éjszakai őrzésre.
Ez volt Attila kérése. Horka is velük megy, hogy biztosan elérjék Bledát és a
fővárost.
Az út egy teleholdig is tarthat
télen. Tehát olyan három holdnyi idő, s érkezik a sereg másik fele. Addigra már
enyhülhet a tél. Így számolt Attila. Ha Bleda küldi a katonákat. És miért ne
tenné.
-- // --
Vége az első résznek ...
Ha tetszett like és megosztás. Köszönöm.
