1-26. fejezet

I.                könyv

A kezdet

I. kötet

A remény angyala

I. rész

A kard

1. fejezet.

Aldar csatakos hajjal, zihálva állt meg az aranyozott sátor előtt. Ruhája piszkos. Lába meztelen. Homlokáról izzadságcsepp gördült sűrű, fekete szemöldökére. 11 éves kora ellenére látszott testén, nem először fogott nehéz szerszámot földművelésre.

Most rémülete teljes valóján látszott. Karjai remegtek, mikor ott állt a nagy, aranyos sátor előtt és két kezében maga előtt tartotta a kardot, mint valami áldozati kegytárgyat, melyet csak fél órája talált a legelőn, de azzal úgy rohant, hogy még azt is feledte a pillanat hevében, lóháton gyorsabb.

Kr. U. 441-et írunk, Napisten hava, június van, minek is lábbeli egy szolganép lábára, kinek nevét apja Urkon, mint elsőszülött fiának adta. Úgy már talán megértjük a Aldarnak nevet adó apát, ha tudjuk róla, földműves volt, de szavát írás nélkül is hitte mindenki. Egymaga szerződést is mondhatott. Ezért is neve Urkon.  

Az aranyozott sátor három emelet. Nem is sátor, inkább lakóház. Alsó felének három oldalát takarja nemes állatbőr. Medve, farkas, szarvas. Felső szint borítása csak aranylemez, néhol ablakszerűen áttetsző szövet. Elöl címer. Két keresztbe tett kard között a nap.

Az alsó szint bejáratát középen nyíló arany posztó fedi. Két ajtónálló a sátorajtót nyitja.

2. fejezet

Attila kilép. Szeme, haja fekete. Állán fekete szakállát mellére engedve viseli. Arca frissen borotvált. Termete közepes. Válla széles, járása könnyű. Ruhája arany mellvért, arany köpeny, arany nadrág, oroszlánbőr csizma és oroszlánbőr süveg. A süveg nem kúpos, csak csapott. Köpenye, mellvértje gyémántos aranycsattal díszes. Köpenyét jobb vállán hátraveti. Szabadon engedi hatalmas izomtömegtől duzzadó felkarját. Bal oldalán ezüstös markolatú kard. Gyémánt gombján pihen bal keze. Kora idejének már derekán jár, ereje most a legnagyobb.

Az aranyos sátorból kilépő Attilát a környékben felállított 10 ezer harci sátorban lakó összes nép figyeli. Aki teheti közelít. Háború van és ilyenkor minden hír számít ha csatát várnak. Talán a vezér szól. Talán megtudnak valamit.

Aldar felnézni nem mer. Csak nyújtja a kardot. Attila kérdez: - Mi az nálad, fiú?!

Aldar arca elkékül, majd hirtelen fehérlik. A másodperc tört része alatt villan át az agyán az előző fél óra története, de olyan hosszan, mintha gyenge tizenegy évéből az a nyolc ismétlődött volna meg, melyre fiatal kora emlékezni engedi.

3. fejezet

A sátrak közötti úton a távolban, olyan száz méterre egy nyolc éves forma fiúcska fekete paripa hátán, szőrén fekszik. Oldalt. Sötétbarna haját könyökölve támassza jobb kezével, arccal Attila felé.

Senki sem figyel fel az ügető ló hátán fekvő Oguzra.

Urkon azért nevezte így, mert hadban, csatatéren született, s anyját egy nyíl ölte meg. Átvitte a szekér falát. Annak a nyílnak kapta a nevét. Oguz.

Eszkam, a „nagy pap” – táltos - segítette világra ott a csata sűrűjében a szekéren. Legalábbis Urkon ezt mondja, s ha Ő mondja, az úgy van. Eszkám, ahogy kivette halott anyjából a fiúcskát, ezt mondta: „Ez a gyermek elpusztíthatatlan!”, s Urkon kezébe adta Őt, aki azóta is anyja szemét látja arcán, Ildáét.

Oguz némán figyelte testvérét, amint Attila előtt térdelt. Nem a hatalmas hadvezér, fejedelem érdekelte, vagy király, ahogy egyesek nevezik, hanem az a kard, melyet Aldar tartott maga előtt. A távolból is hallott minden szót. Az értelmükből nem sokat fogott fel, de hallotta. Bal lábának ujjaival fogást keresett lova ébenfekete sörényében és óvatosan, de annál erősebben húzta hátra, megálljt parancsolva.

Pej, mert így nevezte a lovat, érezte a húzáson, hogy valami nincs rendben. Valami megváltozott. Már nem az az Oguz fekszik a hátán, akit egy órája a mezőre vitt és száguldott vele szélsebesen.

A fiúcska igazi fehér hun volt a javából. Haja világosbarna, hosszú, vállig érő. Szeme fekete. Bőre hófehér, orrának vonala egyenes. Arca bájos. Csupasz testét a Napisten havában egyetlen alsó fedte. Szikár izmain visszaverődött a napfény. Megszokott látvány volt ez a hunok között, de nem egy nyolcéves fiúnál, hanem egy tizenkét évesnél. De senki nem ismerte e hatalmas seregből Oguzt, így korát nem sejtették.

4. fejezet

Attila választ várt, Aldar csak nyögött: - Találtam a mezőn. Kéken égett, világított. – hebegte.

Az aranyba öltözött király további választ nem várt, kezét nyújtotta az aranyos markolatú, díszes művű kardért. Jobbjával nyúlt, határozottan, de még is félszegen.

Nem tudta, álmodik e most is, vagy az imént a táltosának mesélt álomtörténet tényleg valóra vált. De hol az öregember, hol a kék fénysugár?

5. fejezet

Eszkam egy időben lépett ki a sátorból Attilával, annak jobbján. Haja őszes már, szeme fekete, tekintete élénk. Fekete medvebőr palástja alatt szakértő szemek meglátják az öregnek tűnő csontozatot mozgató hatalmas izomtömegeket. A királynál fejjel magasabb termetét meghajlott hátával fedi. Megszokta már. A táltos háborúkban edződött. Tudását megannyi leigázott nép papjainak tudása gyarapítja.

Szeme azonnal megakadt a díszes kardon, melynek arany markolata csillogott a napfényben.  Szúrósan nézett, gyanakvón. Hosszú ideje már annak, hogy apja, Gorda, aki a napisten leszármazottjának vallotta magát, mesélt neki erről a fegyverről. Azt mondta: - Fiam, ha aranymarkolatú kard jó az égből, melynek fénye kék, akkor Isten kardjának szellemét látod. Ha látod, Isten nem könyörből adá, hanem célja van vele. Akár gonosz, akár jó, célja kiismerhetetlen előtted, de követned kell azt, akinek hatalmat ád vele.

Eszkam a kardot nézte, de fényét nem látta. Mikor Attila jobbjába került a csillámló fegyver, Ő kérdés nélkül az ég felé tartotta.

Eszkam ekkor vette észre a fekete lovat, a hátán fehéren világló fiúval, aki már nem feküdt. Négykézláb volt. Ugrásra készült. Olyan száz méterre is lehetett. Lábait maga alá húzta, izmai megfeszültek. Már nem Aldart bámulta, hanem Attilát nézte, a kezét, a kardot.

6. fejezet.

A kietlen mezőn Aldar hajtott tíz üszőt. Ennyi volt apjának, s ennyi a családnak is összesen. Meg a Pej. Oguz lova. Mert Oguznak ló kell, vágtatni naphosszat. Apja mondta, Urkon, akkor úgy van.

Azért is van ez, mert Oguz csatában született. Ezt apja mondogatta Aldarnak, aki hitte kérdés nélkül, amit az mondott. Szemével is látta, hogy Oguz másfél lehetett, mikor a széna tetejéről ugrott a fekete Pej hátára, aki a szomszéd lovának csikója volt még akkor. Igaz, hogy Aldar ott még csak négy és fél volt, de még tisztán emlékszik. Oguz nem esett le. Onnantól van a Pej hátán. Legalábbis úgy tűnik, hogy csak aludni szállt le az eltelt hat és fél év alatt, vagy tán azért se. Így lett csak tíz ökrük. Kettőbe került a Pej.

Na meg az íj. A kard, a tőr, meg a hajítódárda. Urkon azt mondta, hogy a dárda még veszélyes. Ha mondja, úgy van. Oguz azzal is csak úgy játszik, mint a tizenkét évesek. De a lóról le nem esik. Soha. Szőrén üli. Nyerge nincs is. Csak pokróca. Azt is csak télen veszi fel.

Aldar csak nézi, ahogy most is ott játszik Oguz a Pejjel a réten. Ő meg csak ás, földet túr és üszőt terel. De nem bánja. Eddig.

Apja, Urkon mondta: - Ami csillog, vagy fényesebb az ezüstnél, s persze akkor is, ha nemes tárgy, az Attilát illeti, s Ő rendelkezik vele.

Ez ötlött fejébe, mikor észre vette, hogy egy sánta üsző lába vérnyomot hagy. S mikor abba az irányba nézett, melyről az üsző jött, látta, hogy tőle vagy úgy félszáz méterre egy kéken világító penge - mely fényesen ragyog abban az ékes égszínű kékségben -, éllel felfelé áll ki a földből. Markolata nem látszik, csupán a penge fele.

Komótosan indul a látvány felé, gondolatai már Attilánál járnak, s apja szavai zúgnak a fülében, mikor látja, hogy Pej, s rajta Oguz csak úgy suhan a villogó penge felé.

7. fejezet

Oguz korán kelt. Nem állhatta, hogyha Aldar előbb ért a legelőre az üszőkkel. Oda, ahol Pej a legnagyobb iramban szelhette a mezőt a nagy tér miatt. Imádta a zöldet, a meleget. Különösen így nyáron. Falt hát párat, s mikor úgy gondolta, hogy Aldar már lassan kiérhetett az üszőkkel a legelőre, kiment a sátorból, mert hát sátorban éltek ők, mint minden rendes hun. Nem afféle míves fa, meg kőházban, amit az elkergetett népek hagytak ott. Abba csak nagy esőben mentek be a gyerekek, meg az asszonyok. Csak Oguz nem. Ő inkább apjával maradt olyankor is a sátorban, meg Pejjel. Nem úgy, mint Aldar.

De mindegy is. Már Pej hátán ült és Aldar után iramodott. Alighogy elérte a mezőt, szinte egyszerre Aldarral, meg az üszőkkel, de inkább előbb, mikor látta, hogy a mező közepén, mintha az ég szállt volna alá, úgy ragyogott kéken egy penge. Tudta Ő, hiszen pengéje neki is volt, kettő. Egy kard és egy tőr. De ez a kéken ragyogó, ez nem afféle, gondolta.

Rá is iramodott hát. Mint a hunok. A lábait Pej nyakába csavarta, a kettőt össze fogta bokánál. Pej úgy tartotta a fejét - mert már össze szoktak -, hogy Oguz meg ne csússzon, így, kicsit oldalvást.

Oguz hanyat lógott Pej oldalán. Vágta közben akarta felkapni a kéken izzó pengét. Amint egyre közelebb értek, Oguz látta, hogy a penge egyre kékebb, egyre melegebb. Elérte a kékséget. A keze közül kicsúszott a penge. A vére jött. Fröccsent. De a kék fény csóvát fogott, s Oguz kezére csavarodott.

Olyasmi történt Pejjel, mi még soha. Elvesztette a lovasát.

Oguz a földön feküdt. Ott, ahova vágódott. Sajgott. Mindkét csuklója a feje felett, ő az eget nézte. Olyan két és fél méterre lehetett a pengétől. Aztán csak egyre közelebb. Hasmánt fordult, ahogy tudott. Szembe az éllel. Elfogta a gyermeki kétségbeesés. A rémület. A tehetetlenség. Félt, a penge közeledett, húzta, a rikító kékség, el nem engedte. Oguz szeme is halvány kéken kezdett izzani.

Aztán mégis. A fény kimúlt. Oguz szeméből is. Az ég csattant. A menny dörgött. Isten nyila csapott a földbe. A kard pengéjét csapta el. Por szállott fel. Oguz térdére kúszott, rémült arccal meredt maga elé. A füle csengett. Pej távolabb állt meg. Vissza jönni nem mert.

A következő pillanatban egy aranyos markolatú kard esett Oguz elé a porba.

8. fejezet

Aldar rohant, ahogy csak tudott. Látott valamit, de nem értett semmit. Azt tudta csak, a kard kéksége már nem látszik. Oguz a Pejről leesett. Ő meg ott volt. Urkon mit mond majd, és Attila mit.

Oguz néma volt, mikor Aldar odaért. Sírni nem szokott. Nem is gondolt vele. Semmivel sem gondolt. Pejt sem látta akkor. Kezei megnyúltak, úgy érezte. Lüktetett mindkét csuklója a fájdalomtól. Élettelennek tűnőn lógtak azok a porban. Üvölteni nem volt ereje. A csuklóit bámulta. Néma volt.

Aldar felvette a kardot és Pej után nézett. Aztán Oguzra. – Jól vagy? – kérdi Oguzt.

A kérdés eléri a nyolcéves agyat. – Jól. – jön halkan a válasz.

- Menj haza, én viszem a kardot Attilának. Mi történt? – de a választ meg sem várva Aldar elrohant. Emlékezett, hogy mit látott, de az agya nem értette, s mivel nem értette, fel nem foghatta. Miként kéne előadni - gondolta rohanás közben -, hogy az Attilát illető kard kéken ragyogó fénye húzta magához Oguzt, mikor most nem is világit. És hova lett a kék? Ha volt. Így gondolkodott, meg úgy, hogy most kard volt-e ez, vagy az ég maga? Ha jól látott?!

S mivel csak tizenegy volt, így gondolatai is csak tizeneggyek voltak, ezért hát a nagy félelem.

Pedig ha tudta volna, ha csak kicsit várt volna, akkor rájön, hogy amiért félnie kell, az nem ez. Ennél sokkal nagyobb veszély vár mindenkire, aki csak el nem fedi tekintetét az ég kékét villogó kard haragja elől.

9. fejezet

Oguz ült még vagy két percig a földön. A tíz üsző körülötte. Pej is odajött, s most Oguz nyakát lihegi.

A fiú a karjára néz. Mintha törött lenne. Mindkettő. Ég. A csuklója ég. Hallott már ilyet Eszkamtól, mikor fiatal serdülők a színlelt csatában elesnek és karjukra a ló hág. Törik a csont. A harcos életnek vége, hacsak a jó táltos meg nem gyógyítja, ragasztja a csontot. Ha tudja.

Nézi, forgatja kezeit. A tenyere ép. Seb sehol. Vér pedig van a földön. A jobb alkarja, annak is a belső fele viszket. Tán gyógyul? Fiatal, gyerek még, de ezt az érzést érti. Tapasztalat. Nézi. Egy vonal kezd éktelenkedni a fehér bőrén, a jobb alkarja belső felén. Majd a vonalból egy rajz. Magától. Csak úgy.

Egy kard rajza. Nem olyan, mint aminek a pengéje az előbb a kezéből kicsúszott. Nem. Ez egy ékesebb annál. Hatalmas, talán pallos, talán kétkezes is. Vagy mégse. A penge körül színben pompázó lángkígyó. Kék. Égkék. A jobb alkarja izzik a rajz helyén. A kard olyan, amilyennek látni akarja. Nem hiszi, de ott van mégis, az alkarján. Mutatja a kezét Pejnek. A ló hátra lép. Viszolyog, prüszköl.

- Hé Pej!! – kiált. Én vagyok. Pej nem érti. Hátrál, aztán megáll. Oguzt nézi. A fiú meg a bal alkarját. Az is viszket. Ott is kard, égkék színű lángkígyóval. Az is szép. Olyan változatos. Hol ilyen, hol olyan. Bármilyen, de szép. De csak olyan, amilyeneket eddig látott, képeken, vásárban, díszes urak oldalán, csak más színben. Hol ezüstös, mert annak képzeli, hogy aranyos, mert olyat akar látni. Hol nagy, hol közepes, hol kicsi. Aztán a kardok a tenyere felé csúsznak a bőrén, majd vissza, de az alkarja közepénél tovább nem. Ott pillanatra elnyugszanak. Ahogy csúszkál ott, úgy viszket. Vakarja is. Dörzsöli mindkettőt. Majd már nem viszket, csak ott van. A kardok elnyugszanak. Gyönyörűek. Látott már hasonló képeket festve az urak bőrén, legfőképp a hátukon, de ilyen szépet még nem látott. Mintha igaz volna. S neki volt, csak neki.

Aztán egyszer csak eszébe jut Aldar, meg az aranyos kard. Pejre ugrat. Vágtába kezd. Szélsebesen. Attila táborozó hada felé veszi az irányt. Tudja, érzi merre kell mennie. Csak süvít szélsebesen.

10. fejezet

A jó Jenő a tízezer sátor között áll, olyan helyen, hol útszerű hely van egyenesen a sátrak között, s mint mindenki, Ő is Attilát figyeli. Most nem az aranyban pompázó király balján áll. Ott, ami hely Őt megilleti, hiszen mint neve is mondja, Ő a király tanácsosa, s olyankor annak bal fülébe szokott súgni.

Nem ott van, mivel kérte urát - aki el is bocsátotta -, hadd igyon régi katona cimboráival a rómaiak oly áldott méz ízű borából.

Ivott is rendesesen. Elöl járt a cimborák között is a kupa mézes bor illatú fenekének gyakori figyelésével, szimatolásával. De hát Ő csak a király tanácsosa, s mint ilyen kitűntető cím viselője, neki itt is mutatni kell.

Jenő olyan negyven lehetett. A királlyal tán egyivású, de csak kicsit fiatalabb. Arcán hunos bajusz. Ruházata jelezte, nemes. Csapott fekete süvegén az oroszlánbőr csak mutatóban, nem úgy, mint Attilának van.

Válla széles, palástja bíbor, mert ura szerint jól megy az aranyhoz ott mellette a balján így, csata idején. Meg rangos is. Ő nem szerette, mert hivalkodó, vívás során hamar rátalált az ellen. De hiába. Nemesnek csatában is nemesnek kell lennie, ha alkalmanként sok dologgal is jár, vagy veszéllyel.

Néhol arany szegésű, de inkább szerény bőr mellénye csak úgy csattan hatalmas mellkasán, annyira feszes. Karjainak izmai szabadon. Szeme szúrós, orra fitos a sok kóstolástól és akkora, mint egy sziklaszirt a kietlen síkságon. De mint minden jó hunnak, az Övé is laposra ütlegelve. Már tíz éves kora óta viseli ezt az éket ilyen formán az arca közepén. Akkor lett harcos. Legalábbis ezt gondolja, s mondja is. Kik ismerik, nem vonják ezt kérdőre. Van, ki nem meri, Attila pedig nem bánja, ha a jó Jenő ezt gondolja. Még úgy sem, ha eme éket Ő tette egy csapással Jenőn ilyenné.

Mert Jenő mindig azt mondja, amit gondol. Ezért is került baljára Attilának. A király úgy gondolta, ha ármányt akar hallani, vagy cselt, azt bárkitől hallhat, de a valót, azt Jenő mondja meg.

Hát ez a nagy harcos, a király tanácsosa, most, kissé borgőzös tekintettel nézett Attila felé, ugyanúgy, mint körülötte ezrek is, majd kicsit oldalvást, úgy balra fordult. Sandított kicsit. Látta, de nem hitte.

Fekete sörényű, fekete szőrű ló. Háttal Attilának, fejjel a mezőnek. Vad, ugrásra készen. Ami még jobban eszét vette Jenőnek, az a hátán lévő gnóm. Apró, fehérnek látszó, olyan gyermekemberforma valami. A ló hatalmas farizmán kuporgott, lábait maga alá húzva. Szeme kékesen izzott, mintha tüzelne, de látszott, hogy szembogara erősen fekete.

Jenő behunyta a szemét és megrázta a fejét. Ismét nézte. Ott volt. Látta. Vagy mégsem? Jobban kezdte nézni.

A gnómon arcvonás nem volt, legalábbis nem emberi. Jenő ezt látta. Mintha egyik pillanatban kutya, majd farkas lenne. Vagy mégsem. Az orra nem olyan hosszú, nem igazán kutya, de a torz arc egyre feketébbnek hat. Körülötte nagyon halvány kéken izzik a levegő. Tán tigris, vagy oroszlán az a fej. De vad és tajtékzó. A düh látszik rajta. Gyilkos.

S még valami. Mindjárt ugrik. Attilát nézi, vagy arra, de inkább Attilát.

Jenő bambán bámul, s mivel harcos, jobb keze a bal oldalán, aranyos övön függő hosszú, kemény acélú pengéje míves markolata után nyúl. Nem tudja, csak teszi. Szeme elkeskenyedik, válla kissé előrebillen. Bortól ingadozó testtartását enyhén előre tett jobb lábával támasztja meg. Számol. Agya vadul kattog. A másodperc tört része alatt ismeri fel még ebben az állapotában is, hogy a tőle olyan nyolc lépésre lévő kis gnómot ugrása közben is eléri. Csak arra a nyeregre kell fellépnie, ami alig egy hosszabb ugrásra van tőle, így a kardja és a teste hossza kiteszi a hiányzó távot. Csak a megfelelő pillanatot kell elcsípnie és már ketté is szablya a levegőben ezt a kéken izzó valamit.

Így gondolt. Közben lábait már egy feszes ugrásra eresztette, mikor hirtelen ennél is jobban meglepődött.

11. fejezet

Oguz kuporodva gugolt Pej farán. Minden izma megfeszült. A kardot látta. Csak azt. Attila nem is létezett többé, csak a kard, melyet a király az égnek emelt, s ami egy időben izzott fel kéken Oguz szemével.

A torzult arcvonásai alatt érezte, hogy a fülében pattognak az erek. A távolság nem izgatta. Tudta, eléri. Kell neki. Nem tudja, hogy miért akarja, de kell neki.

Az elrugaszkodáshoz fogást keresett, ezért meztelen lábujjaival Pej farába markolt. Akkor, hirtelen, mintha vihar támadt volna és rettenthetetlen ellenszél kapná fel, úgy kezdett távolodni a hőn áhított céljától, melyet már összefüggő porfelleg takar.

12. fejezet

Pej már akkor biztos volt benne, hogy lovasa, kit senkinek nem adott volna, még saját életéért sem - ha rajta múlik -, nem ugyanaz, mint ezelőtt.

Rettentő erőt érzett, mikor ott állt a tömeg közepén és a mezőt nézte. Arrafelé, hol Urkon lakott, s hol jó szénát kapott.

S miközben így merengett, némán, ahogy csak a lovak szoktak, egyszer csak igen erős fájdalmat érzett a far tájékán. Hirtelen olyan hatalmasat, hogy még olyat soha. Nem bögöly, nem vadmadár mart belé. Akkor mi? Ösztönei azonnal arra felé terelték, ahol eddig csak jót kapott. Urkon háza felé.

A marást Oguz meztelen lábujjai okozták. De nem csak ezt. Hirtelen, mintha gígászi erő öntötte volna el Pej testét. Patái kékesen izzottak fel. Az iramodás sem olyan volt, mint szokott, hanem fergeteg. Egy eszeveszett száguldás vette kezdetét, melyet emberi szem még nem láthatott, és akkor sem látott, s nem látott azóta sem, annyira volt csak sebes.

Erre figyelt Jenő. Mintha forgószél csapott volna fel úgy magába, ahogy szokott itt a kietlen pusztaságokon. Hiszen ez is az volt. Egy kietlen, puszta mező, ahol ez a rengeteg had a tízezer sátorral elfért. Nézett is Jenő maga elé bambán, hogyan is ránthatott kardot forgószélre.

13. fejezet

Attila miközben fátyolos tekintettel tartotta feje fölött a kardot - melyről éppen az este álmodott, s most lám kezébe kapta -, csak úgy fél szemmel nézte hűséges népét, kik szavára már vagy egy hónapja mind harci díszbe bújtak, hogy kényeztessék királyukat a csatamezőn bátorságukkal, akár életükkel.

A nép pedig borfátyolos tekintettel nézett hálásan urára, kinek kezében a kéken izzó kard oly hetykén meredt az ég felé. S akkor egy emberként szóltak, mely szavak áradtak, mint mennydörgés a százezres tömegből:

- Áldás! Áldás!

Mert a hun nem győzelmet, nem hajrát, vagy hurrát kiáltott, hanem áldást. Azt kiáltotta csata előtt, vagy mondta, mikor evett, de legfőbbképp mindig, mikor valamit nagyon akart.

Hát most is nagyon akarták, hogy királyukat Isten kardjával a kezében lássák, s meglátták.

Ott magaslott felettük, ahogy egy királynak kellett. Ezrek szemében egyre nagyobbnak tűnt, sőt, óriásnak. Aranyozott ruhájában a nap sugarain át szinte tündökölt. Nem emberi - vélték sokan. Legyőzhetetlen!

S az volt. Akkor, ott, az volt. Nem tűrt el semmi ellenszegülést. Szörnyű hadával döntötte a népeket, de irgalmát is mindenki beszélte. Csak azt vágta le, ki szegült neki. Ki meghajlott, csak sarcolta. Királyok sora állt mellette már, országaikkal, népükkel. Mentek, ha Attila hadba hívta őket. Most is itt voltak. Még nem mind, de itt voltak.

14. fejezet

Eszkam csak állt ura mellett, s a távolodó forgószelet figyelte. Megszokott ez itt a pusztán, így a százezrek figyelmét a király, s kardja kötötte le, nem holmi forgószél. De Eszkam tudta, hogy amit látott, az nem forgószél volt, s tudta azt is, akit látott ki volt.

Ismerte a gyermeket születése óta. Ő segítette világra. Látta az anyját holtan, mellében a nyilat, s látta, amint első alkalommal - mikor még más gyermek az anyja mellével játszik -, hogyan vágtat egy fekete szőrű csikón.

Eszkam tudta, a mai napon Attilának már nem kell táltos. Ellesz kardjával és uraival, akik majd új szerzeményét csodálják, melynek izzó kék fénye a forgószél távozásával kihunyt. 

15. fejezet

Oguz haragjával együtt szemének kéken izzó fénye is elszállt, ahogy távolodott a táborozó hadtól és szeme elől a vadul felcsapó porfelhő Attilát és a kardot eltakarta. Vonásai rendeződtek.

A fénnyel iramodó Pej érezte, ahogy az erő, mely eddig sebesen hajtotta lábait, elhagyja. Pár másodperc volt csak, míg a kilómétereket megtették, de most a vad, mindent söprő sebesség Pej súlyát sokszorosára növelte. Szügyének tömege irtózatosan nehezedett mellső lábaira, melyeket a patáján nemrég még kéken izzó fény eloszlásával megemelni már nem tudott.

Oguz már elhelyezkedett Pej hátán, vágta formán ült ott. Két kezével markolta a lobogó sörényt, melyben apró kezei elvesztek.

Érezte, hogy lába alatt Pej izmai megremegnek. Mintha szakadt volna valami az állatban.

Oguz megrettent. Már késő.

Az erő, mely eddig oly sebesen hajtotta Pejt előre, most mellső lábait térdénél a földbe szegezte. A jobb érte előbb a talajt. Talán hajszálnyival, de előbb. A mozdulat ösztönös volt, nem tanult, vagy szokott. Pej a hátát megülő gyermek termetéhez képest hatalmasra nőtt fejét balra fordította. Az esés elkerülhetetlen volt. De a lovasa. Az az apró ember lény. Csak az maradjon meg.

16. fejezet

Urkon némán állt puritán sátrának bejáratát elfedő szerénynek mondható, szarvasbőrből készült takarók előtt. A sátor címere a család foglalkozását mutatta – mint szinte mindenütt a szegény hunnál -, mely náluk apáról fiúra a hadviselés és földművelés volt. Így egyenesített kasza került a bejáratnál oda tűzve, mely nyelének végén fekete lófarok díszlett.  

Érzése rossz volt. Az előbb érkezett, terelve a tíz üszőt az alkalmi, de még is célra készült karámba. Eléjük szalmát vetett, most vár. A távolba néz, tekintete egy forgószélen pihen, melyet szemével a messze táborozó had irányából másodpercek óta követ. Amióta keletkezett.

Gondolatai kuszák. Értetlenül áll ott a nagy, erős, de élete derekát már elhagyó, tán hatvan telet is megért Urkon, kinek fiai Aldar és Oguz. Még sosem hagyták el mindketten az üszőket. Ez az első alkalom.

Őszülő haját jó földműveshez méltón fonva, háta közepére eresztve viseli. Süvege kúpos, nem nemesi. Azon még toll sincs, hiszen minek. Lába meztelen, talpa kérges, kemény rajt a bőr. Ezért se hordja a lábbelit. Kíméli.

Rangját külsők nélkül is mindenki tudja. Az Ő szava a szerződés, mely két fél közötti cserét szentesít. Mert állatot nem csak aranyra lehet ám cserélni, hanem másik állatra, hajóra, házra, de még másra is. De mi van, ha valamelyik állat kórt visz, hajó rosszul tapasztott léket hord? És mi akkor, ha az egyik ezt elhallgatja, de tudja?

Ezért kérdez hát Urkon mindenkit, ki hozzá jön szerződni a másikkal: - S mi baja az állatnak vagy annak, mit cserélni vagy adni kívánsz? S értékét annyinak tartod-e, mit itt mondasz? Fizetted-e? Adtál e érte eleget, mikor adsz, ha nem most, hogyan fogod adni, ha nem így?

S ha a válasz akkor jó mindnek, ezt Urkon elfogadja. De ha ezt később az egyik eltagadja a felek vitára mennek. A király kéri őket is, meg Urkont, ki előtt az ügylet írás helyett köttetett. Urkon szavára a hazugnak Attila fejét veszi, de csak néha, s akkor is csak nemesnek, vagy ha az barátja. Ellenben köcsögre húzatja. Azonnal. Ez itt a jog, vagy szokás. Kinek hogy tetszik. Mert ugye hogyan szárítja a hun a köcsögöt?

Hát fán vagy inkább oszlopon. Olyan karófélén, minek hegye van. Oda kerül a szegő is, kinek szava hazug. De csak azért, mivel kárt okoz, s azt el nem ismeri. Szegés után fogadkozni már nem lehet, csak kiváltani. Életet a vagyonnal, s erre még rab is lesz, mert a munka is vagyon. Ha a szégyent nem viseli, marad az ítélet.

Nagy ember hát Urkon, s tudja ezt körülötte mind, de Ő nem hiú, vagy dölyfös. Csak Urkon. Olyan egyszerűen, ahogy addig is, míg Attila a hatalommal fel nem ruházta. Már akinek hatalom. Urkonnak nem. Neki becsület.

17. fejezet

Eszkam elhaladt Attila mögött és sietősre fogta a lépteit, mikor leért a sátordombról. Azt is Attila hordatta a pusztaságra az állítás előtt, csak azért, hogy jó szokás szerint lásson minden felől arany palotája. Hiszen háború van.

A domb alján Eszkam már kiegyenesedett. Látszott hatalmas termete, tekintélyt parancsoló hatalmas teste. Fekete medvebőr palástján most láthatóvá válik a hajdan hatalmas termetű állat kikészített feje, melyet fejére billent egy gyakorlott mozdulattal.

Mivel nem szokatlan a hadban a táltos látványa, van belőlük elég és ruházatuk sem sokban különbözik egymástól, így a bortól homályos nép nem lát különbséget köztük, ezért Eszkam rangját sem sejtik.

Csupán egyvalaki.

Jenő látja a fekete medvebőr palást alatt gyorsan felé lépdelő alakot. Sokszor látta már, szinte ugyanígy, mivel ez az alak áll nap-nap után megannyiszor Attila jobbján, miközben Ő a balján. Többször vitázott már vele tán fogas kérdéseken, mint tulajdon apjával, vagy akár Attilával.

Jenő kinyúlt, Eszkam bal karját fogta meg, ki erre megtorpant, de kardot nem vont a jól ismert, de szédült arc és a kirívó bíborpalást láttán. Hun hagyomány ugyanis, hogy a bortól megerősödve vívnak csata előtt a nemesek, s olykor hullanak is, csak úgy, szórakozásból. A táltos pap is harcos, hát találtak már rá is. De még él. Ez is jelleme. Öl, ha kell, mindegy a személy ha támad.

-         Eszkam!

A táltos pap kérdőn fordult Jenőhöz: - Szólj!

És Jenő kezdi: - Tudom, hogy te bölcs vagy, mint jómagam, s gondolom most is józan, nem úgy, mint jómagam. Valami nincs rendjén a római mézes fajta borral. Íze jó, sőt! Még az illata. De furcsát láttam tőle. Vadat, s majdnem forgószelet harcoltam már, mikor végre tisztultam, s csitultam is.

Eszkam gyanakvón nézett Jenőre. Tudta, hogy mit akar. Látta is messziről a fekete ló mellett lebegő bíbor palástot, ezért így kérdezi: - Mit láttál jó Jenő?

Erre a hadban edzett válaszolja ezt: - Fekete lovat, hátán kéken izzó szemű, gyermekemberforma gnómmal, kinek sötét arca változott és vad tekintete Attilát szelte fel darabjaira. Mond Eszkam. Gomba, vagy kender? Esetleg mák? Valami sámánt gondolok a hadban itt, közöttünk. Olyan lopakodót. Nehogy az ellen fogjon rajtunk így.

Eszkam nem nevet fel, nagyobb ennél most a terhe, s ideje kevés. Tudja, hogy baj van, ezért csak röviden, de meggyőzőn érvel. Ő nem Jenő fajta, igazmondása saját gondolata szerint való: - Gomba. Jenőm. Gomba. A forgószél nem lehet kendertől való. A kender átlátszó alakokat szül. Hiszen te is tudod, oktattalak tavaly, hogy ne higgy a sámán cselvetésnek, s magad is tapasztaltad akkor, hogy füstje is, íze is más. A mák meg lassít, nyugtat és nehezít. Attól nem ugrottál volna sehogy, nemhogy forgószélre. De jól szóltál, holnap toborzom táltosaimat. Addig is már mindegy, ha már ittatok belőle. Az ellenség biztos nincs itt. Ne csináljunk riadalmat.

Ennyit beszéltek csak, majd Eszkam karját az utolsó szavakra Jenő már nem fogja, így az elsiet, de talán szalad is. Jenő megértette Eszkam szavait, s az indokot megemésztette tudata: - Tehát nem vagyok bolond mégse. – mondta maga elé, miközben már csak azt hallotta Eszkam szavaiból, hogy „már mindegy, ha már ittatok belőle”. S ez igaz is. Mindegy, de a hatása jó. Fordult is a következő boroskupáér.

18. fejezet

Urkon még mindig a forgószelet bámulja, s ami előtte fénynél is gyorsabbnak tűnőn suhan. Pislant, s a fekete pont már majdnem kivehető alak, tőle olyan kétszer száz méterre.

Ösztöne indítja izmait. Teste lendül. Iramodik. Azon a mezőn, melynek minden kövét ismeri, s eddig tudta hova lépjen, hogy kérges talpából vére ne serkenjen, most halad egyenest. Tudja, mint mindenki, hogy a legrövidebb út, ha rögtön oda megy szembe egyenest, ahova akar. Nem csatában, az más. De itt, most, akár csata is lehetne, akkor is így rohanna, ahogy bír.

Iramban halkan nyögi: - Pej! – s gondolja szemvillanás alatt a kimondott szóval egyszerre, Oguz. Eszeveszett tempóján nem lassít akkor sem, mikor már szinte odaér, pedig már tudja, nem segíthet. Már messziről látja, hogy a ló jobb mellső lába elakad, amit a szemlátomást arra nehezedő súlya miatt nem bír megemelni. Látott már ilyet, sokat. Dombról lefelé vágtázó esztelenek engedik úgy a lovat, hogy az nem szedheti a lábát a gördülő kerek sziklával együtt, s inkább jobb, ha kitér előle, nem pedig szalad előtte, mivel az esés után a szikla úgyis eltapossa.

Itt nincs domb se, szikla se. A látvány mégis ugyanaz, csak mintha hosszabban nyúlna el a földön az a jó Pej, kinek a csúszó háta alatt ott van a kis Oguz.

19. fejezet

A porfelhő gyorsan elül. A szokottnál is gyorsabban. Urkon a vonagló Pej alatt keresi Oguzt. Először nem, csak kis idő elteltével tisztul Urkon látása annyira, hogy lássa, Oguz már nincs a Pej alatt. Tőle úgy méterre fekszik a földön, hason. Mozdulni nem látja, hát Urkon mellé térdel. Simítja hátát jobb keze durva, földműves tenyerével. Törést, abnormát keres, olyat, mi addig nem volt. Hiszen ismerte a kisembert, annak minden porcikáját. Lefekvéskor, mikor már mindenki elpihent csendesen, számolni nem tudja, hogy hányszor tette már ugyanezt, időzve hosszú perceken át.

De törés nincs, nem érzik. A kis Oguz légzése egyenes, nyugodt. Mintha aludna. Pej toporzékol, kapar, nyüsztet a háta mögött. Fejét Urkon a ló felé fordítja, s csak úgy nézi, hogy Oguz hátáról kezét el nem veszi.

A jó Pej már egyszer biztosan addig rúgta magát az eltelt időben a még jó hátsó lábával, hogy fejénél megfordult körbe, s most olyan négy méteres körben fekszik a porban. Fel állni nem tud, csak küzd, de hangosan.

Urkon száján halvány mosollyal nézi Pejt, elismerő mosollyal. Még dereng az előbbi emléke. Tisztán látta, amint Pej estében úgy fordult, hogy Oguzt baj ne érje, csak szemének nem hitt. Mostmár hisz. Látja.

Urkon bal kezével Oguz jobb vállát gyengéden megfogja, majd maga felé fordítja, hogy a legényke arcát lássa. Az arc gyermeki, tiszta, ártatlan, azon sérülés legkisebb nyoma sem látszik. Ez furcsa, gondolja Urkon. Majd szeme a gyermek karjaira téved. Mindkét alkarjának belső felén furcsa kép. 

Egy-egy kard. Csak amolyan egyszerűek, mint Urkon is, amilyen egyszerű. Talán olyanok, milyeneket pont Ő is viselt a harcban. Nem. Nem talán, hanem pont olyanok. Mindkettő. Mert olyat akar látni Urkon, s olyat is lát. Másféle nem is jut eszébe.

Kék, égszínkék a kardokat körbefutó láng, mely most annyira fakó, hogy jól meg kell néznie, hogy színét lássa. A kép kimunkált, mint egy nagy művész festménye. Mintha csak való volna.

Így gondolt Urkon, abban a pár másodpercben. Aztán már nem gondolt. Teste izmai ernyedten engedték földre testét Oguz mellé. Felső testének súlya szíve mellett, a mellkasát átütő vas nyílhegyet a puha földbe nyomta, mely azonnal elkezdte felszívni kicsorduló vérét.

Még két nyíl ért testet, s majd félszáz esett körébük. Egyik Pej testét ütötte nyaknál. Mélyen, mert magasról jött. Pej vergődése azonnal csitult.

Másik Oguzt találta, fejen. Mivel arccal az ég felé volt már, bal halántékát találta a vas. Kemény acél, amolyan római. Míves, többélű. A csatában használatos, mely akkor is szakít, ha rendesen nem talál, de ha bement, ki nem jön, csak át. Csontot is tör ha kel, de nem most.

20. fejezet

A távolban, Urkon sátra mellett olyan ötvenfős, római lovas seregnek is mondható csapat. Zászlóval, jellel. Testüket páncél borítja, talptól tetőig. Mindegyiken fényes, csillogó lemezek. Mellükön bíbor bőrből a test izomzatát rajzoló bőrpáncél még, hogy az ellen higgye, a fém is ilyen kimunkált testet takar. De ez így is volt. Viszont a fémet a bőr elfedte. Különös had volt. Mindegyiken sisak, amolyan rostélyos, fényes, nagy taréjjal. De egyiknek különösen nagy taraja volt. Az is bíbor, míg a többieké csak amolyan szürke, vagy más, esetleg kék, vagy sárga. S a bíbor taréj egy arany sisakon volt.

Ő volt Triosz. A nagy bíbor taréjjal. Magát csak Istennek hívta. Nem egyszerű Istennek. Zeusztól valónak, ki ha kell nyilazott az égből. Kevély volt, dölyfös és könyörtelen. Háborúban nem nézte az ellent, nem bánta, hogy az gyermek, ki oly csöpp, hogy csak mellel játszik még, asszony, vagy egyszerű földműves, ki hadat nem visel. Csak sajátját nézte mindig. Most azt, hogy enni kell a hadnak, mit vezet, hogy a vissza útra, a roppant római légióhoz elég ereje legyen katonáinak és lovaiknak.

Messziről látta már a forgószelet, mely a mező másik oldalán lassan elülni látszott. A helyén viszont pár emberalak. S mivel Triosz problémát nem akart, de a hun sátor körül elég élelmet látott, vagy tíz üszőt, szénát a lovaknak, apró jószágot, ezért sort állított hadából. Ahogy szokta. Csak úgy. Ki tudja már, hányszor.

A sor lőtávolba állt, miközben addig nyeregkávájukhoz erősített íjuk már kezükben, azon feszítve az ideg. Triosz parancsol: - Most!

A parancsszóra ötven nyíl szeli az eget a mező fölött közel 100 méteres szakaszon enyhén fel, majd hirtelen alábuknak, s mint süvöltő szél, ahogy a réseken fúj be a házba vihar idején, így ereszkednek alá. Célt találnak.

Triosz gondolja, elég lesz a nyíl. Ami célt tévesztett, azt is össze kell szedni. Nem látja pontosan hány ember maradt a földön, de azért mint mindig, most is óvatos. Tizet küld, hogy nézzék meg, van e ott is valami üsző, s hozzák a kilőtt nyilakat. Hosszú a visszaút a légióig. 

21. fejezet

Oguz furcsa, zizegő hangot hallott bal füle mellett. Érezni már nem érzett semmit, csak a nap melegét a testén, de az a hang, az igen. Ismerős volt, de még sem a megszokott. Az Ő nyila nem így zizeg, nem így szól. Selymesebben. Ez valami idegen. Még sose halotta. Kinyitotta a szemét és enyhén bal felé fordult, de nem nagyon, csak kicsit. Már látta is. Szeme mellett a földből áll ki az első, mellette szana-szét több. Sok. Nem tudja mennyi. Fejét enyhén megemeli. Lábai felé néz. Látja Urkon testét. Apjáét, ki mindig viselte gondját, ha rossz napja volt mesélt neki anyjáról, szépeket. Ha kellett, akkor csak vele hallgatott, nézték a naplementét, vagy hallgatták a szelet. De volt, hogy harcot tanultak. Vágni, szúrni, íjal lőni. Amúgy, csak férfiasan, de apja mindig türelmes volt vele.  Így esett, hogy nyolc évesen már nem volt idegen neki sem a kard, sem a tőr, sem a dárda.

S jó Urkon most mozdulatlanul feküdt a földön, hátából nyíl állt ki, mely a földhöz szegezte.

Oguz most érzett először olyan fájdalmat, mely nem a testén kívül hasított, mint eddig annyiszor már rövidke életében. Belül. Szíve tájékán. Ott, ahol érezni szokta esténként, ha kezét ráteszi, hogy valami mocorog belül. A jó Urkon mondta, hogy az a szív, s ha Ő mondja, akkor úgy van. Azt is mondta, hogy neki is fájt, mikor anyja, Ilda nyilat kapott. Hát tényleg igazat szólt Urkon. Most neki is fájt. Nagyon.

A fiú felült, majd oldalra nézett. Pej is feküdt. Az oldalán. Nyakában nyíl. Ugyanaz, mint a többi. De Pej még zihált.

Oguz kiemelkedett a rengeteg nyíl közül, mikor felállt. Mint mikor a fűből tekint szét az üregi nyúl. Látványa is olyan, magasabbra nem látszik. Sátruk felé néz. Mivel a helyet ismeri, tudja, hol keresse szemével. Látja arról a csonka hadat. Vagy tíz fényes, olyan tyúkszerű emberforma közelít lóháton. Oguz nézi Őket, s a tarajak miatt csak az apró baromfi jut az eszébe. Lassan kilépdel a nyilak közül. Még mindig fáj ott, ahol a szíve van. Nagyon. De tudata tiszta. Most nem érzi azt, mikor Attila kezében a kardot nézte. Ott dühös volt, vágni, ütni akart. Most nem. Átgondolta. Tudta, mit fog tenni.

22. fejezet

Eszkam rohant, ahogy tudott. Már messziről látta, hogy Urkon, a jó Urkon ott van fia mellett, aki a földön hever. A por miatt Pej eséséből semmit nem látott, de most, hogy oszlott a felhő már tudta, nagy a baj. Csak azt nem tudta, mekkora. Még messze volt, vagy kétszer száz méterre. Mellette néhány fa, bokrok. Őt Triosz nem láthatta, de Eszkam sokat látott szeme azonnal észrevette ahogy a napfény a páncélon megcsillant. Rengeteg az a csillogó öltözet. Egymagam végem – gondolta Eskám, s inkább egy fa mögé lépett. Jól tette.

Már látta is a csatasort. Ismerte, nem most látta először. Pár pillanat, s az ég sötétül, majd ismét világos.  Látta, amint a távolból egyre zúgó nyilak célt találnak.

Vagy mégsem. A végtelennek tűnő másodpercek után Eszkam látta, ahogy az a kis fehér bőrű fiú, akit csak Oguznak ismert, kinéz a rengetegnek tűnő nyilak közül, majd lassan megindul a felé közelítő maroknyi római légiós felé.

Eszkam gyomra összeszorult, szíve vadul kalapálni kezdett. Nem tehet semmit Oguzért. A rómaiak levágják. A felderítők nem hagynak hírnököt. Soha.

23. fejezet

Oguz nyugodtan lélegzett. Fejében már kész volt a gondolat. Azt is érezte, megteheti. Ki ne áhítaná titkon, hogy úgy öljön, ahogy akar. Ki ne gondolna azzal, hogy fájdalmát azon töltse, ki azt okozta, s úgy, hogy a kínok ezernyik legyenek a mi kínunk ellenében. Ez az érzés már Attila hadi táborában is elfogta, csak a vak dühtől nem értette, kormányozni nem tudta. Még jó.

Most gondolata volt csak, más fegyvere nem. Ez tervnek nem volt terv, csak gondolat. Gyilkos volt az.

A két alkarján lévő rajz lassan araszolni kezdett a tenyere felé, miközben a kardokat ölelő égkék lángnyelvek egyre jobban fénylettek. Kezeit maga mellett lógatta. Csak várt, s közben gondolattal kérte, hogy rajzai elevenedjenek. Had markolja őket, mint igazi fegyvereket. S mit gondolt, az lett a való. Két rajzolt kardja tenyerén átkúszva kelt életre. Szó szerint, mintha éltek volna. Nem egyszerű kardokká lettek, hanem égkékké. Izzó kékké. Ahogy karjai meghosszabbított vonalában a földbe merültek, maguk mögött vagy fél méteres árkot hagyva kúsztak sercegve Oguz után, aki lassan indult meg ismét az ellenség felé. Mint két kígyó, úgy tekeregtek mögötte, de más is látta, hogy azok kardok. Oguz nem is sejtette, mennyien.

A fiú le sem nézett. Tudta, hogy amit akart, az lett a való. Amit gondolt, az úgy lett. Nem kellett látnia, érezte. De halált még nem érzett. Olyat nem, mit Ő okozott. Ezzel nem gondolt. Hát csak nyolc volt, nem is gondolhatott igazán.

24. fejezet

Triosz csak nézte, ahogy tíz főből álló maroknyi csapata vonul a legelőn, s azt is látta, ahogy az apró fehér lény, az a kis kócos forma fiúcska feláll a nyilak közül, majd csapata felé indul. Még mosolygott is, hiszen tudta, emberei jó katonák. Elvégzik feladatukat mindig. Senkit sem hagynak hátra.

Triosz zavaros elméje apjáéra hasonlított. Emlékszik még, mikor a jó öreg, kinek nevét is utálattal mondaná ki -+ ezért ha teheti felejti -, hogyan ölte meg rabszolgáik gyerekeit, akik játszópajtásai voltak. Bűnük az éhség volt, meg a kakas, amit elettek.

Triosz különbnek gondolja magát apjánál, de nem volt az. Ezt minden katonája tudta. Meg is mondták volna neki, ha nem félik annyira apját jóval felülmúló szadista haragját, melyhez testi ereje is megvolt.

Egyszer marokkal roppantotta szét egy tizenkét éves fiúgyermek koponyáját, aki vívni akart, karddal, s csak úgy mutatta a többi maflának, kik szintén ott sereglettek, milyen hatalmas is egy felnőtt, de legfőbbképpen Ő, mit is neki egy gyermek.

Éppen ez jutott eszébe, mikor látta a fiúcskát, az apró kis fehér bőrű fiúcskát, aki olyan tizenkét éves forma lehetett, éppen iramodott. Nem ismerte, nem tudta, hogy csak nyolc. De nem akárhogy iramodott az. Keze lángolt. Kéken. Égkéken izzott.

Triosz elejtette az üszőlábat, melyet addig gondolataiban annyira magasztalt még előtte, s közben jóízűen falt, hogy milyen jól is sütnek ezek a népek.  Kardja után kapott, de már nem volt mit. Kézfeje a porba esett kardja markolatával. Felső teste épp akkor vált el lábaitól.

Akkor Triosz már Oguz szolgálójaként várt a fiúra a másvilágon, hajszálnyival előzve meg harminc társát, kikkel együtt volt akkor, a hun sátornál. De pillantás alatt érkezett a többi húsz. S még pár földműves, kiket még nem látott soha, s lesznek majd oly sokan, nem is tudják mennyien.

25. fejezet

Eszkam látta, amint Oguz iramodik, karja kékségben meghosszabbodik, se előre csap. Ösztönösen húzta fejét, s csapta magát a földre a fa tövében, s jól tette. De milyen jól tette. A fa, mely mögött megbújt, s törzse annak volt vagy méteres, éppen háta vonalával egyezően hasadt meg, s újra hasadt, meg újra, majd kezdett lassan dőlni, de nem rá, hanem amerre a lombja húzta, úgy ferdén balra. Háromba szakadt az, ahogy volt.

Felnézett, s Oguzt látta, amint a legelő közepén olyan arasznyira a talaj fölött kéken izzó testtel lebeg. Egyhelyben, nem mozogva. Teste mellett az izzó égszínű kardok egyenesen lógnak. Lángnyelveik csak szikráznak. Hatalmas körben Oguz körül minden megsemmisült fél méternél magasabban. A mező túloldalán álló sátrak is, amelyek felé tartó rómaiak közül húsznak - vagy lehet többnek -, szerteszét heverő darabjai látszanak. A mező vörös a vértől. Testek darabjai mindenütt. A szörnyű csapástól, melyek érték azokat pillanat alatt, még estükben darabolta azokat a lángoló kard, vagy inkább Oguz. A mező másik felén álló sátrak is vörösek a vértől, pedig oda a római még nem ért el, mielőtt a halál igen.

Eszkam hangosan nyögött: - Ha Isten kardja jó, akkor mi a gonosz?!

A táltos látja, hogy a mező közepén a fiú karja zsugorodik. Lába a földre ér. A vöröslő sátrak felé fordul fejével, majd a földre rogy. Eszkam indul. Sebesen, ahogy tud. Érzi nagy a baj. Apja, Gorda szavai vízhangzanak fejében: - Fiam, ha aranymarkolatú kard jó az égből, melynek fénye kék, akkor Isten kardjának szellemét látod. Ha látod, Isten nem könyörből adá, hanem célja van vele. Akár gonosz, akár jó, célja kiismerhetetlen előtted, de követned kell azt, akinek hatalmat ád vele.

26. fejezet

Oguz iramodott, majd röviddel utána megállt. Érezte, megvan a hely. Innen elérheti, akit akar. Teste a földről felemelkedett, vagy arasznyira. Először jobbjával csapott, majd balljával. A sistergő kék kardok kinyúltak karjaiból hosszan. Aztán fordult és ismét előre, hátra. Így csapott Oguz mindkét karddal, de akkor már teljes kört írva, kétszer. Egy pillantás volt csak. Látta a széthulló testrészeket, de agya nem foglalkozott vele. Aztán vége. Ennyi volt. Semmi több. Nem volt csata, vagy harc, csak a bosszú. Az a jó, édes érzés, ami a fájdalom helyét váltotta ott benn. A szívében. Olyan emberi. Kellett neki akkor, ott. Elégedett volt, majd jobbra fordult.

Szeme és agya nem volt felkészülve arra, amit lát. Tőle ugyanolyan távol, csak átellenben lakott Filéne, az a gyönyörű teremtés. Haja fekete, arca fehér, járása kecses, könnyű. Alakja sudár.  Olyan szépet az a nyolc éves fiúcska még sosem látott. Hát most eszébe jutott Filéne, ki tizenkettő, és annak az aranyos, csatakos-szürke paripája. Feléjük fordult hát, gondolta mi lenne, ha a lány látta volna az Ő erejét onnan a sátor elől. De nem látta.

Oguz csak némán nézte a sátor helyét, melynek maradéka vöröslött. Nem értett már semmit. Gondolatai elvesztek. A meleg érzése elillant.

Ahogy roskadt magában, úgy, gondolatok nélkül, egy fekete palást lebbent a szeme előtt. Medvebőrből volt, s az illata is ismerős.

Oguz felnézett, szemében gyermeki fény gyúlt ismét, nem az előbbi félelmetes, gonoszan kék, hanem olyan ártatlannak tűnő. Átölelte a zömök lábakat és rebegte elcsukló hangon: - Eszkam! Kérlek! Segíts!