2017. október 30., hétfő

27 - 47. fejezet



27. fejezet

Az aranyos sátor első szintjén a posztóval fedett ablakok mögött két szempár tekintett a távolodó forgószél után. Egy kék és egy zöld. S mindkettő oly bájos, ártatlannak tűnő, s legfőbbképp kívánatos, hogy a férfinépek mindkettőt kerülték, ha nem akartak bajt maguknak. S jól tették.
A látvány miatti érzés, mely elfogta a nőket egyszerre volt izgalmas, új, de olyannyira félelmetes is, hogy hasonlót se nem láttak, se nem éreztek még soha. Tekintetük találkozott. Szavak nélkül is értették már egymást. Hosszú és mély kapcsolat volt az övék, mit megannyi titok övezett és tett elválaszthatatlanná.
Fiumé bólintott, majd szó nélkül távozott. Tudta, sietnie kell, ha el akarja érni Eszkamot, ki szinte a forgószél távolodásával együtt hagyta el a sátordombot. 
-         Hozd el nekem őt! – Réka csak ennyit mondott, majd a sátor belső lépcsője felé indult, hogy méltón fogadhassa urát annak új szerzeményével.
A táltos papnő, ki medvebőr palástot viselt, ugyanúgy mint férfitársai, fejére hajtotta a kikészített medve fejet, majd kilépett az emeleti sátor külső falán épített lépcsősorhoz, s azon a helyen távozott, hol az ágyasok közlekedtek. A külső lépcső is posztóval fedett. Az ajtónállók kérdés nélkül, lehajtott fejjel,  szabad utat engedtek a távozó személynek.

28. fejezet

Eszkam remegve, aggódó tekintettel nézett a lába előtt heverő apró gyermekre, ki nem is hasonlított már az előbbi, kéken izzó, hatalmasnak tűnő valamire.
Agya vadul kattogott, ahogy a szerteszét heverő emberi maradványokat nézte. Tudta, Attila hamarosan érkezik, s a holtak rejtélye csak megborítaná a jelenlegi hadiállapothoz szükséges egyensúlyt.
Tennie kell valamit. Tekintetével túlélők után kutatott. A gyermek a lábába kapaszkodott, vadul szorította azt. Így nem tehet semmit. Nem tud közlekedni a kapaszkodó Oguzzal, de nem is viheti magával. Azt sem láthatja, amire most készül. Döntenie kell.
Ha meg akarja menteni a gyermeki agyat, annak tudatát, akkor most kell cselekednie. Nincs sok ideje, ha befolyásolni akarja Oguz emlékeit és védeni elméjét. Veszélyes, de nem tehet mást. Időt kell nyernie.
Legugolt Oguz mellé, majd táskájából egy üvegcsét vett elő. Mire most készült, azt eddig csak felnőtt harcosoknál alkalmazta csata után, hogy annak rémségei ne akadályozzák őket éltükben. Az abban lévő folyadékból mutató ujjára kent, melyet Oguz alsó ajkához érintett.
-         Ne félj Oguz. Ettől jobban leszel. Hagyd, hadd tegyen a nyelvedre.
A gyermek engedelmeskedett. Az édeskés íz, melyet érzett mindjárt elterelte a gondolatait, majd mintha varázsütés érte volna, hirtelen emlékei vissza repítették a rétre, Pej hátára. s csak vágtatott a mezőn. Izmai lassan elernyedtek. Már nem akart Eszkamba kapaszkodni, csak száguldani a mezőn Pejjel.

29. fejezet

Fiumé gyönyörű arca még a medvebőr palást alatt is vonzotta a katonák tekintetét, s szinte azonnal gyújtotta lángra gondolataikat valami kellemesebb szórakozás után vágyva. Így történt ez most is, s egy újonnan leigázott sereg magas rangú katonája állta útját a táltos papnőnek.
Fiumét a hun seregből szinte mindenki ismerte, s tudták szokásait. Többek mesélték már, hogy éjszakánként egy-egy alkalommal meglepte a kíváló harcosokat, s szerelemet osztott kérdés és elvárás nélkül. De esett már meg az is, hogy olykor ölt, ha kedve ellenére közelítettek nemes szándékkal lágyékához arra nem érdemesek.
A katona daliás termetét mutatva teljes valójában kihúzta magát, s erősen ragadta meg Fiumé jobb felkarját, majd húzta magához, de nem jól tette. A papnő bal kezében villant egy penge, melyet a borgőzös férfi lágyékához szorított, majd erősen felfelé húzta.
A penge hegye felszaladt a nadrág első vonalán, majd ahogy felhasította a bőrt, vér serkent a helyén.
A katona elengedte a papnő felkarját, majd kardot rántott, de már nem volt kire. A nő szemvillanás alatt eltűnt a tömegben. 
Fiumé rövidíteni akart az úton, mely őt elválasztotta a forgószéltől, vagy legalábbis attól a helytől, ahol az csitulni látszott. Ezért is választotta a harci sátrak között vezető kanyargós utat, s vette bal kezébe pengéjét. Tudta, hogy a borgőzös katonák között nem tud harc nélkül átkelni, de most ölni nem akart. Azzal sok vesződség jár. Tempóján így nem sokat lassított, s egyetlen katona férfiassága bánta míg kiért a poros hadiútra.
Úgy számolt, nem sok előnye lehet Eszkamnak. Talán még eléri. Még erre emlékezett, miközben rohant, majd hirtelen a földre vetette magát az út mellett úgy jobbra. A kék villanás aztán suhant el felette, melyet még fél szemmel azelőtt látott, hogy egy hatalmas fa leszakadt kisebb ága  zuhant a fejére, majd minden elsötétült körülötte.

30. fejezet

Eszkam elengedte az elernyedt testű Oguzt, majd a gyermek lábait keresztbe fonva leültette a földre. Kezeit a lábai elé támasztotta, s közben utasításokat adott neki.
-         Oguz! Maradj így! Támaszkodj a földön a karoddal és ne engedd, hogy a fejed leérjen a földre! Lassan ringatózz a felső testeddel! Úgy!
Oguz követte a táltos utasításait. Nem értette, hogy miért, de követte. Kellemes érzéssel töltötte el a testét ez a lágy ringatózás. Egyre inkább úgy érezte, hogy a mezőn vágtázik.
A táltos kicsit figyelte a gyermeket, majd kérdezett.
-         Mit csinálsz Oguz?
-         Pejjel vágtatok és ugratok a mezőn. – jött a válasz. A táltos megnyugodott. Ez eltart még jódarabig. Van ideje.
Gyorsan fát kezdett gyűjteni, majd megszokott alakban kisebb tűzrakásokat készített elő. A farakatokra különböző füveket tett, majd leveleket, hogy sűrű füst keletkezzen. Gyors volt és hatékony. Az egész szertartást megfelelő távolságban végezte a gyermektől, de nem messze a testrészektől. Egy ősi nyelven kezdett mormolni egészen halkan. Majd ritmusos kántálásba kezdett, s az egész testét felhasználva dülöngélt, hajlongott. Messziről úgy tűnhetett, hogy csak járkál fel, s alá, miközben a tüzeket szittya.
Figyelt a széljárásra, s a kisebb tüzek körül úgy mozgott, hogy az illatos füst ne szálljon a gyermek, s a mellette fekvő halott apja, Urkon felé.
Levette palástját, majd a sűrű füstöt az erdőbe, s a halott rómaiakra vezette. Erőfeszítése ekkor már-már emberfelettinek tűnt, mégis könnyen, gyorsan mozgott. Testét átjárta az ősök ereje, s az áhitat, melyet avatatlan nem érthetett, s nem ért azóta sem.  

31. fejezet

Fiumé szeme könnyes volt, mikor magához tért. Feje lüktetett. Nem tudta mennyi ideig lehetett eszméletlen, de miközben magához tért próbálta megfejteni mi történhetett vele. Mintha egy villám csapott volna a mellette lévő fába, de vihar nem volt sehol.
A táltos papnő nem abból az irányból igyekezett Urkon háza felé, ahonnan Eszkam, így nem láthatta, az ott lévő aprócska domb takarásában, hogy előtte mi történik. Közel volt, nagyon közel. Mikor kilépett a domb mögül, megpillantotta a tüzeket. Megérezte a füst illatát és azonnal rohanni kezdett a másik irányba. Medvebőr palástját levette, majd a hóna alá gyűrte, mikor kiért az illó füveket sodró szél vonalából. Útját a földön ülő, ringatózó gyermek felé vette.
Ott lassított, majd a távolabb ténykedő Eszkamra nézett. Egyszerre fogta el az érzés, mi a nőket szokta, mikor érzik, hogy olyan férfit látnak, ki megfelelő lenne számukra, hogy utódot hozzanak a világra, de ennél többet is érzett.
Erőt, melyet még soha. Egyszerre jött a gyermek és Eszkam irányából. Nem tudta eldönteni, melyik az erősebb. Behunyta a szemét és egy lóháton vágtató gyermeket látott, majd hirtelen megannyi vadat, madarakat, kik elhullott tetemekből lakmároznak. De jól tette, hogy elszaladt a füst elől.
Már értette, mit csinál Eszkam, kiről azt mesélték, hogy egymaga képes megfordítani egy sereget, ha kellő áhitatba kerül. Az álmok és képzetek, melyeket közvetít oly erősen tódulnak az agyba, hogy szinte megbénítják azt, aki nem számít rá. Most Fiumé is érezte és megértette, hogy anyja miért is mondta neki, hogy Eszkam megfelelő lesz számára, ha utódot szeretne. Ismét gyengéd érzelmek fogták el, s előjöttek annak az éjszakának az emlékei
Fiumé tudta, hogy cselekednie kell. Eszkam olyan szertartást végez, melyet öt táltos szokott. Tüzenként egy-egy. Tehát még egy darabig el lesz. Van ideje körülnézni. Mivel a pap áhitatban van, Őt még nem vette észre. Tudta, hogy a tüzekhez ennél közelebb mennie nem szabad. Akármilyen erős legyen is elméje, Eszkamnál nem lehet erősebb, s ott veszne egy szempillantás alatt.

32. fejezet

Réka leért a földszintre, Attilához lépett, ki még mindig a sátorajtó előtt állt, s mutogatta kardját Urainak. Királyok népes tábora sereglett körébük, mind arra várva, hogy a földszinti terembe nyerjenek bebocsátást a vacsora asztalhoz. Ez amolyan kiváltság, s a helyek száma is véges.  
Ki észrevette Rékát, elfedte pillantását. Kerülte, nehogy szemébe nézzen a király feleségének, kinek tekintete, alakja, nomeg az arca oly csodás, hogy azonnal megbabonázza a gyenge férfi agyát, s utána mással nem tud gondolni, csak vele.
Attila szerette is ezt hangoztatni, s férfiasságáról kérkedni, de a viccet, élcelődést eggyasszonyáról csak Ő tehette. Ki elkívánta, az számolt haragjával, s bele nyugodott saját halálába. Nem úgy többi ágyasát. Azokat Attila még ajándékozta is. De csak Réka óhajával és beleegyezésével, s csak annak, kinek Réka akarta.
Attila ezt nem értette, de nem is érdekelte igazán, míg első asszonya csak Őt szerette, mást nem kívánt.
-         Urak! Nézzétek, s csodáljátok, míly hatalmas is az ember Istene, ki először álmot küld, majd valóssá teszi azt! Láttam ezt a fegyvert már nem egyszer, reméltem, hogy kezembe foghatom, s itt van!
-         Minden királyok leghatalmasabbja vagy Attila! S ezt Isten is így látja, ezért eme jutalom. – Gork, ki most úgy érezte, talán eljött az Ő ideje, halkan, de határozottan mondta eme szavakat.
Attila felé fordult, majd kérdőn húzta fel szemöldökét, s közölte:
-         Folytasd táltos!
S az öreg táltos pap, ki eddig Eszkám miatt szinte mindig háttérbe szorult, most úgy érezte, itt az idő, hogy hőn áhított helyét elfoglalhassa a király mellett.
-         Királyom.  A vacsora asztalnál bővebben kifejthetném mondanivalóm.
-         Hát legyen. Asztalhoz!
S a király kíséretével együtt vonult be az alsó szintre, ahol már bőségesen meg volt terítve.
-         Hozzátok Jenőt, hadd lássa kardomat!

33. fejezet

Jenő kicsit még részegülten, de gyanakvón pillogott a boroskupára, s nehezen felejtette a nemrég látott forgószelet. Épp készült volna tölteni, mikor egy medvebőrbe öltözött vékony alak hasította meg egy nemrég csatlakozott katona nadrágját. Mosolygott is, s motyogta maga elé: - Fiumé, Fiumé!
Aztán hirtelen eszébe ötlött Eszkam, meg a forgószél, de aztán elhessentette a gondolatot, mivel a nő nem Eszkam után ment, hanem kicsit arrább.
-         Már megint a mézesbor! - mormogott hangosan Jenő, mikor a király küldönce megjelent előtte.
-         Attila hívat!
Jenő már indult is, nem gondolt mással.
Kis idő elteltével lépett be az aranyos sátorba. Azonnal Attila mellé sietett, ahol helye szabadon volt, de Eszkamé nem. Pillanatra megállt, majd Attilára nézett, ki felállt és átölelve üdvözölte tanácsosát.
-         Csatlakozz hozzánk! Nézd! – s azzal Jenő felé nyújtotta a kardot. A teremben hirtelen csend lett, majd mindenki a két személyt figyelte.
Attilát és Jenőt. Eddig senki kezébe nem adta a fegyvert a király, s most mindenki számára bizonyosságot nyert a hatalom.
Jenő félszegen nyúlt a kardért. Kezébe vette. Vizsgálta. Attila közben a sátor egyik sarkában kuporgó gyermekre nézett, majd hirtelen valami kellemes bizsergés fogta el.
Aldar nem mert az asztalnál ülőkre nézni, de érezte, hogy a király most Őt figyeli. A jelenlévők is észrevették, s Ők is a gyermeket kezdték figyelni. Réka, ki eddig a király oldalán állt most előre indult, s a gyermekhez lépett.
-         Gyere. – mondta. S az emeletre vezető lépcső felé kísérte.
Jenő szinte megbabonázva nézte a fegyvert. Majd hirtelen valami rossz érzés fogta el. Gondolatai támadtak. Látta magát, amint a karddal a kezében hatalmas seregek előtt áll, s a kard lánggol. Kéken lánggol, majd látta messziről, amint a kardot egy másik személy tartja a kezében. De nem egy kardot, hanem kettőt. Ugyanolyanokat, amilyet most Ő fog a kezében, s annak az embernek hosszú, barna haja van, arcán sisak, testét fekete palást fedi. s az egész teste kéken lánggol.
Hirtelen kinyitotta a szemét és elengedte a kardot, ami az asztalra esett.
-         Mi a baj? – így Attila.
-         Semmi. Csak nem vagyok méltó arra, hogy ezt a fegyvert a kezembe fogjam.
Jenő szíve hevesen kalapált. Arca lángolt. Most először hazudott Attilának. 


34. fejezet

Fiumé magára terítette palástját, majd kerülve a füstöt és Eszkamot, körbejárta a mezőt, amennyire tudta, de ez is elég volt számára. A látvány, mely szeme elé tárult rengeteg kérdést vetett fel benne. Odament Oguzhoz, majd lassan legugolt és közeledni kezdett felé.
-         Mit csinálsz itt?? – sziszegte Eszkam, halkan, de hangjából érezhető volt az indulat és az ellenszenv, melyet a nő iránt érzett.
Régen volt már, talán tíz tél is eltelt azóta, hogy Fiumé az övé volt. Azóta sem bírta túltenni magát azon, ami azután következett.
-         Ki a gyermek? – a nő célra törő kérdése hátrálásra késztette a táltost.
-         Mi közöd hozzá?
-         Nekem mindenhez közöm van, ami itt és gyermekkel történik. Ezt te is tudod.
-         Ezek szerint láttad őt a táborban. Réka?
-         Akarja a gyereket.
-         Az lehetetlen! – Eszkam tajtékzott. – Én sem tudom, mi történt itt igazán.
-         Ezek szerint Ő csinálta? – Fiumé szeme érdeklődést mutatott.
-         Felejts el, papnő. Ne is gondolj rá! Nem mehet a papnők közelébe.
-         Egyezzünk meg. Most olyan tizenkettő lehet. Még öt tél és az enyém. Addig viheted, de tudni akarom hova.
Eszkám tehetetlenségében még szólni sem tudott. Ez a nő képtelen veszíteni, vagy lemondani valamiről. Nem ismer semmilyen megalkuvást, ha a rend továbbéléséről van szó és ebben minden segítséget megkap.
-          Még csak nyolc, Fiumé. Csak nyolc. Egyezzünk meg. Segíts most nekem és tíz tél után visszatérünk erre.
Fiumé tudta, hogy sarokba szorította a táltost. A nagy Eszkamot. Valami miatt elérzékenyült és ez nincs így rendjén. Valamit nem ért. Lassan felállt, majd körülnézett és akkor észrevette nem messze tőlük a lovat, mely még lélegzett. Mellette Urkon. Attila főbírája. Fiumé szeme kikerekedett, majd pillanatnyi rémület fogta el.  
-         Kié a gyerek?!! – sziszegte – Kié? Ilda? - nyögte halkan a papnő. Eszkam bólintott.
-         Melyik? – most remegni kezdett Fiumé gyomra a vak dühtől és kétségbe eséstől.
-         A második.
-         Mi a neve?
-         Oguz.
Fiumé elfordult, majd megkönnyebbülésében kiengedte a levegőt. Tehát nem Ilda első fia, nem Aldar. Talán Réka meghátrál és lemond erről a gyerekről.


35. fejezet

Attila letette a kardot maga elé az asztalra, majd a rémült arcú Jenőt asztalfőjéhez ültette. Gork beszélni kezdett.
-         Most, hogy eme nemes fegyver is a kezedben van, melyről álmodtál, most jött el az ideje, hogy megvalósítsd terveid. Egyesítsd a királyságokat, hogy ne legyen több háború.
-         Vérrel?! – Jenő arca elvörösödött a dühtől és már feledte is az imént látott gondolatait. – Hogy gondolod Gork, te csúszómászó… Eszkam kiteszi a lábát és máris …
-         Hagyd Jenő. Igazat szól. Erről láttam álmot. Még fönt a nap. Elmegyünk Urkonhoz. Holnap hadba indulunk. Értesíteni kell a népeket, hogy készüljenek. Kell az élelem.
-         De Attila. Ezt jobban át kellene gondolni.
-         Jenő. A sereg éhes, unatkozik. Nemsokára itt a tél. Vagy hadba megyünk, vagy haza.
-         Küldetni kellene Bledához is uram. Tudatni kellene vele szándékodat, hogy újra hadba vonulsz a nyugatiak ellen. Nehogy ránk támadjanak kelet felől.
-         Elég legyen Jenő. Nincs itt Eszkám és mégis olyan, mintha itt ülne. Te harcos vagy, nem asszony. Bleda várhat.
A jó tanácsos most hirtelen először érezte mindennél jobban a táltos hiányát. Attila ilyet még soha nem tett. A királyok előtt döntött egy égi jelre, hogy hadba vonul. Szinte mindenki egyszerre hagyta el a vacsora asztalt. Kint már őrjöng a tömeg. A fegyverek csattognak. 
Attila feláll. A kardot az oldalára köti, majd lovát kéri. Jenő kelletlenül indul utána.
-         Attila! – Réka hangja kedvesen csengett. – Feljönnél?
A fejedelem szó nélkül az emeleti feljáró felé indult, míg Jenő a lovakhoz.


36. fejezet

Fiumé beleegyezően bólintott, majd hirtelen megállt. A távolból csatakiáltás hallatszott. Kevés az idejük és sok a földön a fegyver, a páncél. Elkezdték egy részét összeszedni, majd elhordták és a széna alá rejtették. Alig végeztek, megjelent az első fekete madár, majd jött a többi. Rengeteg.
Eszkám a lovat vizsgálta. A nyakából kivette a nyilat, majd a lábát nézte. Bekente, majd kötést helyezett rá. Erős jószág, tán kibírja.
A papnő csodálattal és félelemmel nézte az elkövetkező eseményeket. Az erdő vadjai elkezdték takarító munkájukat. Szinte csak pár méterre tőlük, de közelebb nem jöttek.
-         Ne aggódj Fiumé. Nem bajlódnak veled, ha van könnyebb zsákmány is. De ha megérzik, hogy félsz … - Eszkam elégedetten elmosolyodott.
-         De ezek rengetegen vannak.
-         Tetem is van.  - Eszkam az üszők felé mutatott. – Tíz volt Urkonnál, kétszer annyi a másik oldalon. Néhány földműves is.
-         Mennyi lehet? Mármint ember?
-         Nem tudom. Olyan ötven katona még.
-         Kibír ekkora terhet egy gyermeki elme?
-         Csak remélni tudom.
A papnő gondolkodott, majd ismét Oguzra terelte a szót.
-         Nekem biztosíték kell Eszkam.
-         Miféle biztosíték?
-         Nem akarom, hogy ellenem fordítsd. Tudom, hogy képes lennél rá. Hadd beszéljek vele.
-         Nem kutathatsz benne!! Nem léphetsz be!! Most nem!! Végzetes lehet. – Eszkam olyan gyorsan állt fel és kereste Fiumé tekintetét, ahogy csak tudta, de már késő volt. Érezte mit akar a papnő.
Fiumé szemhéjára festett kékes-sárgás színű, igéző szempár meredt rá erősen fekete szembogárral, mi egy pillanatra kibillentette egyensúlyából. Hirtelen elkapta tekintetét, de már nem tehetett semmit.
Ekkor már Fiumé sem. Teste lassan kezdett emelkedni a földtől. Ajkát néma sikoly hagyta el, ahogy gyönyörű, most már nyitott szemével Eszkamra meredt. Tekintetében segélykérés lángja lobbant. Teste halványkéken kezdett izzani, ahogy lassan vízszintesbe fordult, olyan deréktájt. 


37. fejezet

A lány olyan tizenkettő lehetett. A pataknál mosott édesanyjával, mialatt apja az erdőt járta. Szerették a nyúl ízét, s ebédre kívántak egyet.
Filéne épp a patak fölé hajolt, mikor egy éles villanást látott, majd csak azt érezte, hogy arcát víz éri. Mellette faágak repülnek minden felé. Anyja abban a pillanatban esett utána, hogy kezével megérezte a patakmeder kavicsos alját.
Mire mindketten kikászálódtak ruhájuk megtelt vízzel, így az elnehezedett. A sodrás miatt pár méterrel arrább értek partot, s a kimerültségtől hanyat heveredtek a füvön.
Röviddel utána felálltak, majd sietve indultak sátruk irányába. Szótlanul haladtak egymás mellett.
Filéne apja távolabb tűnt fel az erdő sűrűje felől. Sátruktól jöhetett. Bal karja felkartól hiányzott, de nem vérzett, csonknál volt kötve. Arcán a rémület és a fájdalom egyszerre látszott.    
Filéne anyja rémületen és aggodalommal kezdte:
-         Mi történt?
-         Nem mehetünk vissza a sátorhoz. Itt vannak a római felderítők. Mindenütt.
-         A jószágok? – a lány anyja elviselhetetlen fájdalmat érzett belül. – Mindenünk nem veszhetett oda. – Már rohant is a sátor felé.
Filéne és apja követte őt. Mikor elérték az erdő szélét megálltak, majd hirtelen mindhárman legugoltak és pisszenni sem mertek. A hatalmas mező telis tele volt vadakkal, madarakkal. Többjük húst vitt a szájában és távozott az erdő másik oldala felé. Rengeteg volt így is a mezőn.
Olyan kétszer száz méterre tőlük három alak volt kivehető a messzeségben. A nap már alábukni készült, de még fénye elérte a földet.  

38. fejezet

Az emeleti sátorrészben gyönyörű kelmék között mívesen faragott asztalok, tele gyümölcscsel, szebbnél szebb tálakon. Arany és ezüst, nemes vadbőr mindenütt. Puha párnák, kelmék, függönyözött ágy, faragott oszlopok.
Aldar csodálkozva nézett körbe. Még sohasem látott ilyen gazdagságot és pompát egy helyen. És az a nő, aki ide kísérte. Olyan gyönyörű, hogy a szemét is alig bírta levenni róla. Már akkor észre vette, mikor a sátor előtt meglátta, de akkor még rá sem mert nézni. De most ketten voltak és ez merészebbé tette.
-         Te találtad a kardot?  - Réka hangja lágy volt és bíztató. Aldar szinte mindent el akart mesélni és kezdte is.
-         Igen. A mezőn voltam, mikor egy kék fénysugár csapott a földbe és a testvérem leesett a lóról, de olyat még soha nem tett és akkor én szaladtam. Azután meg ott volt a földön az a kard és én rohantam vele Attilához.
-         Mi a neved? – Réka mosolyogva próbálta nyugalomra inteni az ifjút, aki szemmel láthatóan megrészegült az őt körülölelő látványtól.
-         Aldar. Aldarnak hívnak. Apám Urkon, anyám ...
-         Ilda. – szólt Réka, majd elcsuklott a hangja és arca elkomorodott. Jobb karját a levegőbe emelte, majd hirtelen elfordult.
Régen volt már, talán tizenkét tél is eltelt azóta, hogy Attila első nője lett és lelkük egyesült a szertartáson. Még tisztán emlékszik, mikor hívatta Urkont és kiházasította Ildát olyan gyorsan, ahogy csak tehette, mielőtt három hold eltelik.
Háborúra készültek. Nem akart szólni Attilának és haza sem küldhette az ágyast Bledához, ahogy szokás.
Réka meredten nézett maga elé és nem értett egy pillanatra semmit. A mágia a táltos papok világa és nem az övé. Mindig a való gondolatok híve volt, nem álhatta az ájtatosságot, de most egy pillanatra elbizonytalanodott.
Hogyan lehetséges ez? Hogyan történhet ilyen? Attila álmát pont Aldar teljesíti be? De Réka erős asszony, elméje egyszerű, más magyarázatot keres.
-         Ki a testvéred? Mi a neve?
-         Oguz.
-         Hány éves?
-         Nyolc.
-         Lovagol? Hosszú haja van?
-         Igen. Pej a lova. Fekete.
Réka még tisztán emlékezett a forgószélre és az érzésre, mi akkor fogta el.


39. fejezet

Attila megtorpant az emeleti feljáróban, majd megállt. A beszélgetés, mely eljutott hozzá és elméjében tiszta képeket sorakoztatott fel, láthatóvá tette emlékei közt Ilda arcát. A nőét, ki Réka kegyéből elsők között került kiházasításra ágyasai közül, s Urkont ajándékozta meg gyümölcsével.
Bírája pedig Aldar nevet adta a gyermeknek, minek jelentése: Attila fia. S lám, egy nemes jellem magva segíti őt világuralomhoz eme karddal.
Attila keze az aranymarkolatú fegyveren nyugodott, s most tekintete is követte. – Ez nem lehet véletlen. – mormolta. 
Fellépett az emeletre, s már nem is figyelte Réka és Aldar párbeszédét, csak a gyermek bájos arcát nézte. Ilda vonásait kutatta, s megint valami különös érzés fogta el. A gyermek szemében valóban annak a csodás teremtésnek a szemei látszanak. Itt kéne tartania maga mellett a fiút. Csak úgy. Megbeszéli apjával, hogy Ő taníthassa. Ezt most eldöntötte. Mindegy Urkon mit gondol. A gyermek saját inasa lesz.
-         Indulok Urkonhoz. A gyermek marad szolgálatomban.
-         Nem egyedül van Attila! Testvére és apja is neheztelne. Szültem már neked. Mért nem közülük választasz? – Réka pillanatra nem tudta türtőztetni magát és szeme elárulta dühét.
-         Annak is eljön az ideje. Szeretem ha haragos vagy. Ilyenkor szépséged jobban tündököl.
-         Akkor én is megyek. Jobb ha én beszélek az apjával. Tudod milyen Urkon.
-         Legyen. Az Urak mindig megzavarodnak, ha téged lovagolni látnak. Jót tesz egy kis szórakozás így csata előtt.
Réka elengedte a füle mellett Attila szavait, s gondolatban már Fiumét kereste.


40. fejezet

Oguz csak száguldott a réten Pejjel. Élvezte a szelet, a napot és a látványt. Mindkét kezével Pej sörényét markolta, mikor hirtelen egy medvebőrbe öltözött alak jelent meg előtte. Oly gyorsan termett ott, hogy kikerülni sem tudta, csak tolta maga előtt. Nem értett semmit. Gyermek agya ezt a látványt fel nem foghatta.
Az alak feltette a kezét, majd ő mintha repülne. Pej is. Csak szállt a levegőben, s tehetetlenül kapálózva megállt. Mint mikor a vízben úszik. Legalábbis úgy tűnt. Aztán hirtelen fájdalmat érzett. Belül. A szíve helyén.
Pej már a földön hevert. Nyakában nyíl.
-         Pej! – kiáltotta.
Aztán kicsit arrább nézett, s apját látta a földön, ki hason feküdt, hátában nyíl.
-         Apám! – kiáltotta.
Majd ismét, még lebegés közben oldalra nézett, s Filéne háza helyén vöröslő sátrat látott.
-         Filéne! – ordította, most már szinte önkívületi állapotban.
Akkor megjelent a lány. Oguz képzelete előhozta, s felé tartott. Csak felé. Arca már kivehető volt. Gyönyörű szép.
Fiumé megkapta, amit akart. A nevet és az arcot. Filéne. Mást nem akart, így távozott volna. Kezét leengedte, s elfordult.
Az emlékkép ekkor elmosódott. Oguz kapálózott a levegőben, hogy elérje azt a bájos teremtést. Nem tudta mi történik. Nem is tudhatta, hogy csak képzelete játszik vele, hiszen csak nyolc volt.
Aztán ahogy eltűnt Filéne, úgy halványult a medvebőrbe öltözött alak képe is. Oguz nem értette mi történik, de tudatát harag és düh kezdte elönteni.
Gyermeki agya oly sok rosszat élt át szinte pillanatok alatt. Az előbb még Pejjel száguldott a mezőn, most meg itt ez az alak, aki nem Eszkam, de nem is ismeri és elvette tőle Pejt, meg Urkont és Filénét.
Biztos, hogy Ő volt, így gondolt Oguz. Lebegése akkor abba maradt. Lába a gondolatában a földre ért, mert azt akarta. Teste halványkéken kezdett izzani. Szeme erősen kék lett.
Az alak most megfordult, rá nézett, majd mondott valamit. Oguz nem értette mit, de az megismételte.
-         Ne! Ne tedd! Engedj el!
De Oguz nem engedte. Haragját kezdte erre az alakra zúdítani. Két karját kitárta. Az alkarjain egy-egy kard jelent meg. Távol volt tőle ez a személy, de elérte. Felé nyújtotta a kardokat, ami most mint két kéz, körbe ölelte az alakot, majd lassan elfordította a levegőben. Közben egyre közelebb ment hozzá Oguz, hogy megnézze, mielőtt megöli. Látni akarta az arcát. Nem tudta miért, de látni akarta.
Aztán oda ért. A medvebőr palást a földre hullott, szabaddá téve a nő teljes testét. A lány lágy ruhája együtt lebegett a széllel.
Azok a gyönyörű szemek. De mintha nagyon félne. Oguz ekkor hirtelen elengedte. A test a földre esett.
Oguz ismét Pej hátán ült. Száguldott. Mintha ez az előbbi meg sem történt volna. Kardjai nyugodtak voltak. Megnézte őket. Nem izzottak.
Az előbbi emléke akkor is valónak tűnt. Már nem értett semmit.  


41. fejezet

A táltos három szót hallott Oguztől. Pej! Apám! Filéne! Csak ennyit.
Hirtelen hátrált, majd lélegzete szinte elakadt. Hallott már ilyenről. Apja, Gorda mesélt neki erről. Mikor belül két olyan erő találkozik, mely a testet kívül is mozgatni tudja. Mivel Fiumé Oguzt akarta, máshol nem is lehet. A táltos agya sebesen vágtatott. Gondolatai oly gyorsak voltak, hogy cselekedete szinte alig érte utol az agya által kiadott parancsokat.
Tudta, hogy belül az idő másképp telik. Utánuk nem mehet. Tapasztalta már sokszor, de azt nem, hogy milyen akkor, ha külső jelek is vannak.
-         Fiumé! –sziszegte. – Soha nem hallgatsz senkire! Gyere ki! Megkaptad amit akartál.
Mire a mondatot befejezte, már Oguz szájában kente szét mutatóujjával a főzetet, csak most sokkal nagyobb adagban.
-         Ha meghal a gyermek én nem tudom, mit csinálok veled!
Fiumé még mindig lebegett. Eszkam legnagyobb döbbenetére kinyitotta a szemét. Rá nézett, majd szavakat akart mondani:
-         Nem tudok! – szinte csak sóhajtott. – Nem enged!
A papnő hirtelen a földre esett. Az egész nagyon rövid ideig tartott. Külső szemlélő szinte észre sem vette volna az egészet.
Fiumé teste rázkódni kezdett, majd hirtelen abba maradt. A lágyékát forró nedvesség öntötte el, mit a puha föld azonnal felszívott. A földön fekve magára tekerte a palástját, majd összekuporodott és rövid ideig semmit nem szólt. Halálfélelmet ennyire még nem érzett, soha. Nem volt hova menekülnie. Hazudtak neki. Nincs más világ, vagy nem az, amiben eddig hitt. Az előbb képtelen volt irányítani saját gondolatait.
Rövid idő múlva a gyermekre nézett, aki ismét ülő helyzetben dülöngélt a földön. A gyermek alkarjain két rajz. Egy-egy kard rajza. Változnak. Hol ilyenek, hol olyanok. Nagyon halvány kékek.
Fiumé a táltosra nézett, majd lassan feltápászkodott. Magára vette palástját, majd alsó ruhájából egy-egy csíkot szakított, melyeket a gyermek alkarjára kötött, takarva ezzel a rajzokat.
-         Láttam őket. Éreztem is. Nem tehettem semmit. Nem ismerek igét, varázslatot, ami megállítaná. El kell őt vinned. Nincs választás. Ha nem tudod befolyásod alá vonni, akkor …
-         Elég Fiumé! Erről nem beszélhetsz senkinek. Én már hallottam róla. Elviszem a hegyre, ahol Apám könyvét őrzik.
-         Tedd. És ne is gyertek vissza. Soha.
Fiumé újabb csíkot hasított ruhájából, majd azzal a gyermek szemét kötötte be. Közben körülöttük lassan csitulni kezdtek a vadak. Már csak a madarak lakmároztak. 


42. fejezet

Attila hatalmas kíséretével elérte a mezőt. Lovát vissza fogta vágtáról. Már látta a három alakot a földön. Az egyik apró termetű volt, gubbasztott a földön. A két medvebőrbe öltözött alak csakis táltosai közül való lehet.
Nincs ok aggodalomra. Lassan ügettek, majd jobban körülnézett. Tekintetével Urkon házát kereste. Főbírája már elé kellett volna jöjjön. Valami nincs rendjén.
Ahogy lassan közeledtek érzése igazolódni látszott. A dögevő madarak tetemeket marcangoltak. Itt halál járt.
Hamar elérte a menet Eszkamot, Fiumét és a fiút. Attila a földön fekvő Urkonra nézett, majd leszállt lováról.
Halkan kérdezte a táltostól:
-         Mi történt?
-         Nem tudom Attila. A tetemek egy részét már a vadak elvitték. A gyermek maradt csak életben. Urkon már halott volt, mire ide értem. A papnő utánam érkezett. Segített ellátni a gyermek sebeit.
Réka ösztönösen pattant le lováról, majd ment Aldarhoz és takarta el szemét. Mentette a gyermek elméjét. Nem akarta, hogy így lássa apját. Kicsit dühös is volt. Látta, amint Oguz a földön ül. Dülöngél. Karja, feje bekötve. Ezek szerint már menthetetlen. Elméje sérült, mint az őrült katonáké, kiket a táltosok valami fűvel és igékkel gyógyítottak. Sikerre ott is alig lehetett számítani. Nemhogy egy gyermeknél.
Attila intett Rékának, ki Aldart a menet végére kísérte, majd egy kísérőre bízta, aki megindult vele vissza a haditábor felé.
 

43. fejezet

A távolból három alak kezdett közeledni Attiláék felé. Lassan jöttek, óvatosan.
-         Felderítők lehettek? – kérdezte Attila Eszkamtól.
-         Feltehetőleg. Ha így van, a légió sem lehet messzebb olyan két-három napnál. Élelemért jöhettek a visszaútra.
Itt tartottak a beszédben, mikor az erdő felől, hol Urkon sátra állt olyan tíz hun lovon, s ugyanannyi római közeledett gyalogosan. Lovaikat a hunok vezették.
Fiumé is észrevette a közeledőket, s halkan motyogta Eszkamnak:
-         Horka.
-         Mióta lehetnek itt?
-         Most jöhettek. Talán másik egységet fogtak. – súgta Eszkamnak.
-         Csak remélni tudom, hogy igazad van. Szerezz bizonyosságot Fiumé.
-         Nincs erőm Eszkam. A gyermek elvette. Pihennem kell. Neked kell megtenned.
-         Figyeld a gyermeket. – ennyit beszélt egymással a két táltos, majd Eszkam Attila felé fordult.
-         Uram. Körül néznék. Hátha megtudok valamit.
Attila bólintott a pap felé, majd a gyermekre nézett, ki a földön dülöngélt.
-         Ő ki?
-         Urkon kisebbik fia. – válaszolt Fiumé.
-         Kisebbik? – így Attila, majd gondolkodóba esett. – Ikrek?
-         Nem. Ő csak nyolc Eszkam szerint.
-         Ááá. – Attila jobban megnézte a gyermek szabadon lévő izomzatát. – Kár érte. Jó harcos lehetett volna.
-         Az. Valóban. - mondta Fiumé halkan.
-         Tudsz érte tenni valamit?
-         Én nem. – ezt határozottan szinte felcsattanva mondta a papnő. – Talán Eszkam. Ő biztosan. Én tehetetlen vagyok.
A fejedelem sajnálkozva nézett Oguzra. Éppen háborúra készülnek. A sérült gyermek csak hátráltatná őket. Eszkám sem a régi. Egyre jobban ellenzi a háborút. Talán jobb is ha mindkettő vissza megy Bledához, gondolta. Urkon fia megérdemel ennyit. Majd később megemlíti a táltosnak.
-         Mi a neve?
-         Oguz! – jött a határozott válasz.  - A nevem Oguz! A kard ami az oldaladon van az enyém. 
Mindenki a gyermekre nézett, aki hallotta a szavakat, melyek mint súlyos kő nehezedtek a hallgatóságra, s formáltak jogot a nemes tárgyra.
Attila csak most figyelt fel arra, hogy oldalán a kard kék fénnyel világít. Erősebben, mint a táborban.
Testét hirtelen vak düh és féltékenységgel vegyes irigység kezdte rázni, mint gyermek korában, mikor Bledával veszekedett a fakardon, mit apjától kapott harcot tanulni. Pont úgy.
Elméje kezdett zavarodni. Lehet, hogy a gyermek Bleda? A kard pedig fából van, mint akkor, régen?
Jobb keze a kard markolata után nyúlt, közben vérben forgó vörös szemmel fordult Oguz felé, feledve a külvilágot.
- Jogot formálsz? Követelsz? Tőlem? – Attila lassan emelte ki a kardot oldaláról, majd közelebb akart lépni a fiúhoz, hogy elérje.
Réka épp elkapta ura bal karját, s maga felé fordította, miközben elé lépett szemébe nézett, kereste tekintetét, s minden báját bevetve mondta:
-         Csak nyolc, Attila. Ő csak nyolc. Nem formálhat jogot. Nincs még tizenkettő, így szava sincs. Gyermek. Mintha meg sem szólalt volna. A kardot Aldar találta, ki tizenkettő és neked adta, ahogy kell, ahogy a jog kimondja.
Jenő is oda lépett, s ugyanúgy mondta:
-         Ha nyolc, szava sincs. nemhogy joga. Ne foglalkozz vele Attila.
-         A gyermek Áhitatban van Uram. – Így Fiumé. – Nincs magánál.
Attila agya tisztulni kezdett. A körülötte állók jól beszélnek. Talán meg sem szólalt a gyermek, hiszen ha nyolc, akkor szava sincs, nemhogy joga. Ahogy elengedte a kard markolatát gondolatai azonnal visszatértek a valóságba. Megrázta a fejét és eltávolodott a gyermektől. Mindenki igyekezett feledni a történteket.


44. fejezet

Horka hatalmas termete, mint két hun. Nemcsak súlyra, magasságra is. Lova is hasonló volt. Nagyobb a többinél. Ki nem állhatta az íjazást, miközben vágtat, de ha kell hatalmas íját Ő is olyan gyorsan feszítette, mint apróbb termetű társai.
Elsőként érkezett a haditábor felé a reggeli felderítő útról. Feje felett seregnyi dögevő madár szállt. Csak mosolygott a baljós jeleken, mikor észrevette a maroknyi rómait.
Köztük is az a díszes sisakos keltette fel érdeklődését, kinek páncélzata is mívesebb volt a többinél. Hanyat fordult le lováról, annak fara irányába, majd kezével ellökte magától az állatot.
Hirtelen indult meg áldozata felé.
Argosz, ki most áldotta saját eszét, hogy ismét ruhát cserélt egyik katonájával, csodálkozva figyelte a kialakult jelenetet. Tizenegy emberével vonult ki, s biztosította Triosz számára a visszatérést. Itt várták feljebbvalójukat.
A hatalmas termetű hun harcos, kinek fonott haja nyaka köré volt tekerve, s annak végén egy penge villogott, hátra felé fordult le lováról és kiszámíthatatlanul gyorsan közeledett a díszes páncélzatú római katona felé. Már oda is ért. Bal kezével fogta meg annak nyakát sisakrostéjával együtt, s csak egyetlen mozdulat volt az egész. A reccsenés, mint mikor csonthéjú termést törnek, de most betöltötte az egész teret, s mintha ismét és ismét hallatszott volna.
Majd a következő pillanatban tíz bamba szempár meredt Argoszra, ki tudta, ezzel vége. Harcolnia kell, ha életben akar maradni. A hun valószínűleg egy felderítő, mint Ő, s így csak egyetlen dolgot akar, a légió távolságát a hun hadtól. Így nem érdekli vallatás sem. Sokkot akar okozni, ahogy Ő is szokta, s ezt a vezető leölésével teheti. Mivel társai elárulták, így nincs csel. Ölni kell, vagy ölik.
Horka már akkor érezte, hogy nem a vezért közelíti meg, mikor megcsapta a díszes páncél felől a vizelet szaga. Már nem változtathatott, ezért a bénult katonának még azelőtt törte el a nyakát, hogy a többi felemelhette volna a tekintetét. Már csak tizenegy. Számolta magában. El is mosolyodott, hiszen tudta, az Ő csapata már ott van mögötte, s mindegyikre íjat húztak.  
A maradék római ösztönösen egy személyre nézett, aki azonnal kardja után nyúlt.
-         Megvagy. – motyogta Horka, s már érezte is azt a kellemes bizsergést, mit férfias csata előtt szokott, mikor életét tette kockára.
Argosz egy pillanat alatt leemelte sisakját. Látta az előbb, hogy annak hasznát nem veszi. Most biztosan nem. A földre dobta magát, s lendületből csapott a hatalmas hun bal alsó lábszárára. A fém-fémen csattant.
Argosz miközben talpra állt. elkomorodott. Egy hun, kinek alsó lábszárát a nadrág alatt fémpáncél fedi.
Termete fejjel alacsonyabb volt Horkánál, de rendkívüli ügyessége miatt a hatalmas hun gyors csapásait rendre védte.
Horka megelégelte ezt a már szinte hosszúnak mondható csatát. Tiszteletre méltónak tartotta a római harci tudását. Lassított, majd eltávolodott a harcostól. Tunikája alól elővett még egy rövid kardot, majd mindkettőt alkarja felé fordította. Nyaka köré tekert hajfonatát most kiengedte a háta közepére.
Argosz nem értette ezt a testtartást. Elkezdte körbejárni a hatalmas hunt, közben kardjával felé bökött ütemesen, majd vadul kutatott gondolatai között. Nem volt ideges harcos. Felmérte ellenfeleit és sohasem becsülte le azokat.
A hosszú hajfonatot, s azon a pengét figyelte, ami megindult vele ellenkező irányba, s közben a hun két karjában lévő kardok hirtelen nagyon hosszúnak tűntek annak karjaival együtt. Először az egyik. Erre számított, majd a másik, de az nem a megszokott irányból, hanem félkörben érkezett lentről. Ezt már nehezebben érte el, de megvolt. Ezzel egy időben ernyedt el a kardot tartó keze. A hajfonat pengéje elérte a csuklója fedetlen belső részét, s elmetszette azt. Fegyvertelen maradt. Hanyat gurult, bal kezével azonnal a vérzést csillapította, ösztönösen.
Horka kiegyenesedett. A római felé fordult. Eltette kardjait, majd hajfonatát a nyakára tekerte. Hun katonái közben leszálltak lovukról és lefegyverezték a többi katonát, kik az eddigiektől lebénultan állva nézték vezérüket, kit eddig még szemük előtt nem győztek le párviadalban. Halálát várták, de az elmaradt.
Horka meggondolta magát. Tetszett neki a római harcmodora, aki okos volt, harc közben is figyelt.
A hun sokat tanult a táltosoktól.
Az ilyet nem vallatni, vagy kínozni kell, hanem harcolni vele. Az is egyfajta vallatás. Ha túl sok hasonló van belőle a légióban, még meglephetik közelharcban a hunokat.  


45. fejezet

Eszkam most felegyenesedett a fa mögül, ahol eddig ült és ott figyelte Horka és katonái emlékeit. Beavatkoznia nem kellett, mivel látta, hogy semmit nem észleltek a mezőn történtekből. Ez egy másik felderítő csapat, mely külön vált attól, mi elpusztult. A villanást sem látták.
-         Horka, aki otthagyta a táltos rendet, mert nem bírta a fondorlatot. Még a beavatás előtt. Kár érte. – motyogta maga elé Eszkam.
A táltos harcmodor, melyet Horka is elsajátított sokszor csodálatra késztette az ellenfelet, de megtanulni csak igen kivételes fizikummal rendelkezők tudták.
A gyermek életmód része kellett hogy legyen a folyamatos gyakorlás, hogy a test megjegyezze a mozdulatokat, s harci helyzetben ösztönszerűen működjön, így az elme külön úton harcolhatott. Bár a táltosok hite szerint ember ellen való a háború, hacsak célja nem magasabb rendű és nemes. 
Harcmodoruk lényege ennyi volt csupán, s mikor eme titkot felfedték bortól mámoros táltosok a katonáknak, azok mindig csak mosolyogtak, vagy hangosan nevettek.  
Számukra az elme csatája elmével csak szóbeszéd volt, tündérmese. Igaz, ki így keveredett harcba táltos pappal - akár papnővel -, az túl nem élhette, el nem mesélhette.
De Horka nem jutott el a beavatásig, így elméje bent nem csatázhatott, csak teste kint. Bámulatos volt ez is. 


46. fejezet

Filéne anyja félszegen állt Réka előtt. Látták, amint a hun felderítők lóháton kísérik az előttük gyalogosan haladó rómaiakat, s bátrabban siettek át a mezőn a királyhoz és kíséretéhez. Talán nem kell éhen halniuk. Talán Urkon szavára befogadja őket Attila felesége. Így gondolták addig, míg a kísérethez nem értek, s meg nem látták Urkont a földön, hátában római nyíllal. Nomeg a kis Oguz, ki a földön ülve dülöngélt.
Azután értek a kísérethez, miután Attila megnyugodott. Fiumé csak rápillantott a tizenkétéves forma lánykára, s nem bírt parancsolni szemének. Réka azonnal követte a papnő tekintetét, majd nagyon halványan elmosolyodott. Intett a Fiuménak, ki felállt Oguz mellől.
Közben Eszkam érkezett. Attila elé lépett, ki meg sem várta mit akar mondani a pap, s kezdte. Nem akar Oguzre nézni többet, s a mezőt is el akarta hagyni, hol főbírája feküdt.
-         Bledához mész Eszkám. Közlöd vele, háborúba megyünk. Holnap.
-         Királyom. Nekem vigyáznom kell rád. Apád akarata…
-         Gork a helyedre lép míg távol leszel. Urkont méltón temetjük ma este. Addig maradtok. A gyermekét is viszed. Elméje és teste is sérült. Hasznát nem vesszük, de főbírám fia. Esélyt kell kapnia. Hátha te rendbe tudod szedni. Harcos már nem lesz, de olyanná válhat, mint te. – kiérződött hangjából némi ellenszenv.
Eszkam kissé döbbenten hallgatta királyát, így még nem beszélt vele, de most hirtelen érezte, jobb ez így. Nem neki kellett kérnie távozását. Legalább elviheti Oguzt.
Fiumé odalépett Rékához, ki halkan kérdezte:
-         Ismered a lányt?
-         Igen. Azt hiszem igen. – Érezte, hogy most nem hazudhat. Gyenge egy fondorlathoz. Réka nagyon okos asszony. Inkább elmondja, amit tud, s majd később foglalkozik Filénével. Még rengeteg ideje lesz.
-         Úgy tudom, a neve Filéne. A szomszédban lakhatott. Oguzzal kedvelhették egymást.
Réka bólintott. Több információra nem volt szüksége. Attila ágyasairól és kísérőiről Ő döntött.
Filéne anyja felé fordult, s szólt:
-         Hogy hívják a gyermeket?
-         Filéne. – jött a válasz.
-         Kíséretemhez csatlakoztok. A gyermeked négy tél múlva ágyassá lehet. Addig te felügyeled, s vigyázod erényét fővesztés mellett. Férjed – s a félkarú mihasznára nézett, ki féltérdre ereszkedett – haszontalan. Ha van erőd, s kedved hozzá etetheted. Az ágyasok közelében életével, s a te életeddel is fizet, ha gyarló.
Filéne anyja hálásan nézett Rékára, ki mindenki első asszonya volt, s szava törvényt jelentett. Tehát nem halnak éhen, s nem fagynak meg a közeledő télen. Mindhárman hálásak voltak Rékának, életükkel tartoztak.
 

47. fejezet

Másnap a rettentő hun sereg indulásra készülődött. A táborbontás még jó ideig eltart. Az elfogott felderítők elmondták, két napnyi lovaglásra van a római légió, még egy napra van kettő, melyeket könnyűszerrel elkerülhetnek. A hun sereg tíz légiót is kitesz. Eszük ágában sem lesz támadni. A legközelebbi város, mely ellen igyekeznek egy hét napnyira van. A terv jó. Nem veszthetnek még csatát sem.
Eszkam három lóval hagyta el a tábort. Az egyik sánta volt mellső lábára.  Előtte bekötött szemű fiúgyermek ült, kire meleg állatbőr palástot terített
Horka közvetlenül mögöttük lovagolt. Két hatalmas lovat vezetett még maga után. Egyiken élelem, másikon sátornak való. Ha beköszönt a hidegtél a haza úton, nem tudnak minden nap haladni, csak jobb időben. A harci sátor hamar összerakható. Elférnek benne a lovak is. Megvédi őket a hidegtől. Az állatok teste pedig kisebb tűzzel is elegendő hőt ad, hogy kipihenhessék magukat. Egyetlen személy is elég az éjszakai őrzésre. Ez volt Attila kérése. Horka is velük megy, hogy biztosan elérjék Bledát és a fővárost.
Az út egy teleholdig is tarthat télen. Tehát olyan három holdnyi idő, s érkezik a sereg másik fele. Addigra már enyhülhet a tél. Így számolt Attila. Ha Bleda küldi a katonákat. És miért ne tenné.    

-- // --

 Vége az első résznek ... 
 Ha tetszett like és megosztás. Köszönöm.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése