"g.A.B. Von Bowsky: A hun Isten kardja - részlet"
"- Ne
nézzetek így rám. Ez egy kitalált történet. A Föld rideg volt, fagyott
és sivár, mikor a Nap vágyat érzett iránta, s egy forró sziklát lövet
belé. – Ibla huncut pillantást vetett Eszkamra. - A Föld magába fogadta,
ami belülről lángra gyújtotta. Ebből a szerelemből születtek az első
emberpárok és minden, ami él a Földön. Bla .. bla ... majd a többi is.
Aztán meg a Föld és a Nap figyelni kezdte a sokasodókat és annyira
megkedvelt közülük egy emberpárt, hogy bla .. bla .. bla. Utálom ezt a
mesét. Na persze. A Hold meg elrejtett előlük utódokat és így tovább.
Lehet. Ne nézzetek így. Akkor jó. Lehet. Mondjuk, hogy Eva létezik. Na
persze. Akkor nem is a papnők feladata ez az egész. Nem mi hozzuk
világra a gyermekeket. Csak úgy kiköpi őket a Föld. Ugye? A fájdalom,
amivel jár az nem is létezik? Már megint kezdik. – a férfiak értetlenül
néztek egymásra. Nem tudták, hogy ki szólt rosszat megint, s Ibla kivel
kezdett vitát. - Az örök vita. Mi, nők nem is vagyunk. Azért ülök most
is egyedül itt ebben a tanácsban. Meg ez a vénség itt mögöttem. Nem
létezünk, csak földanya van. Akkor miért nem éppen föld apának hívjuk,
vagy Apónak, vagy …
-
Ibla elég legyen. Mi tudjuk a legjobban, hogy milyen erők vannak jelen.
Nem lenne szabad így beszélned. – a táltosok elismerően néztek a
felszólalóra, bár fülük izzott. Ha egyszer ez a nő elkezdi, elég nehéz
megfékezni a nyelvét. Reggelig hallgathatták volna, ha nincs közöttük
egy bátor. Talán az egyetlen, ki még nem hált gondolatban a nővel. Ibla
gyönyörű szeme szikrát szórt, a férfiak rosszul kezdték érezni magukat.
Derekuk forrni kezdett a nő elképesztő erejétől, mely a vágyakra hatott.
- Akkor én megyek is. Nincs mit mondanom.”
(g.A.B. Von Bowsky: A hun Isten kardja - I. könyv 136. oldal)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése